Orbis pictus – város-(fotó)-történet - Budapesti Negyed 5. (1997. tavasz)

„LEGYEN IRGALMAS, FÉNYKÉPÉSZ ÚR” - MÁRAI SÁNDOR Gyorsfénykép

A vásáros, mint műfaj, nem ment tönkre az időben; a bábosok néha elpusztulnak, vagy csődbemennek, de a műfaj él. A gyorsfényképész mintegy száz év előtt csatlakozott ehhez a műfajhoz, szerényen és konokul. Száz éve kíséri a vásárosok szekereit, állítja sátrát, kiakasztja bekeretezett remekeit, csalétekül, lefegyverző őszinteséggel. Száz év előtt a fotográfusok jórészt öreg szivardobozok segítségével fényképeztek; művészek, mint a skót David Oktavius Hill vagy a francia Nadar, használt ládákból faragtak masinát, valamilyen hibás és homályos nagyítóüvegen szűrték át a világképet, amely így, lerögzítve a lemezre, homályos és festői maradt. A gyorsfényképész ragaszkodik a festőiséghez. A világot ma is oly homályosan látja, mint az emberi szem. Esze-ágában sincsen „tárgyilagosságra" törekedni. Művész maradt; nem ritkán bársonykabátot visel még ma is, lepkenyakkendőt, korpás hajat, lengő fürtöket. Mozdulatai, melyekkel birtokába veszi és megrögzíti a világot, fellengzősek és hanyagok. Savakban áztatott ujjaival fölényesen int az ijedt, elfogódott emberiségnek s kéri, pillantson mereven a gépbe — se följebb, se lejjebb —, s mosolyogjon hozzá, mintha nem lenne semmi baj. Az emberiség, kínjában, mosolyog. A lelket, mely a kósza és mulandó anyagban, a testben keresi a kifejezést, mintegy üstökön ragadja a gyorsfényképész; minden jólsikerült gyorsfénykép — s melyik nem az? — látlelet. A fotográfus szemünk előtt komponál, mint a régi művészek, sértődöttség nélkül, megengedi, hogy bepillantsunk a műhelybe, az alkotás tégelyébe. „íme, az ember!" — mondja és megnyomja a gumilabdát. Csakugyan, ilyen az ember. Az esőben álljunk meg sátra előtt s vizsgáljuk meg, milyen az ember? A bekeretezett képek ünnepi pillanatában mutatják a modellt, óriási választék, minden korban, minden állapotban, a bölcsőtől a koporsóig. Szembeszökő, hogy elégedetlen sorsával, természetes állapotával; vágyik valamire... Az élemedett kisgazda a pálma törzséhez támaszkodik, mint egy moziszínész a nagy felvétel másodpercében, Nizzában. A kisgyermek huszárnak öltözött fel, kardját villogtatja, készen reá, leölni az összes gonosz embereket, beleértve a négereket és a cseremiszeket is, mindenkit, akit csak ér és talál valahol, ahogy ez helyes és illik egy kisgyermekhez, akiből később felnőtt lesz. A cselédek meghatóak és szomorúak. Egymás kezét fogják, legszívesebben kettesével állanak a gép elé, mintha el akarnák oszlatni ezzel a jelképes összesimulással az élet magányának rémképét, a földi szolgálat, a mosogatás és portörlés gályamozdulatainak föloldhatatlan spleenjét. És olcsóbb is így, kettesben! S nem olyan védtelenek! A külvárosi kereskedősegéd díszruhában Király Ernőt játssza, amint mulat. Aztán anyák, támadó és szigorú pillantással, mint akik kötelességüket teljesítik. Szerelmesek, a lujszéz kanapén, ahogy szeretnék, ahogy elképzelték, der-