Orbis pictus – város-(fotó)-történet - Budapesti Negyed 5. (1997. tavasz)

„LEGYEN IRGALMAS, FÉNYKÉPÉSZ ÚR” - MÁRAI SÁNDOR Gyorsfénykép

medc áhítattal a szalonbútorok között, nyitott szájjal és merev pillantással, mintha a gép leleplezné végre a titkot, életük szomorú titkát, azt, hogy nem bírják cl a magányt és szükségük van valakire. Kínos titok... Duhaj pajtások, a merevgörcs állapotában, kést rántanak. Józan János családja körében, ijedten, mint akit tettenértek. Bajadér, fátyolban, melyet úrnőjétől, a tisztességes asszonytól lopott el, tisztességes asszony nagyon enyhe dekoltázzsal, távollevő férjnek, családi használatra. Egészen buta, öreg ember, amint nagyon figyelmesen és értelmesen hajol a telefonkönyv fölé. Fiatal ember, pomádés hajjal, feketeruhában, övé az élet; talán ezért pillant a gépbe ilyen kétségbeesetten. Ami az arcokban közös, százéves, időtlen, az a zavar. Valamit nem értenek egész pontosan; az egyéniség zavara ez, a megrögzített mulandóság rosszhiszemű feszengése. A gép számontart valamit, ami egy pillanattal elébb még nem volt s egy pillanat múlva már nem lesz ilyen. Retus nélkül tartja számon, a bonckés kegyetlen közönyével tárja föl és bontja ki az arcból a lelket. Benn a városban, drapériák között, műtőszerű műtermekben, óvatos belgyógyászok és virtuóz lélekidomárok dolgoznak a fotográfus maszkjában s mindent elkövetnek, hogy a páciens ne tudja meg a leletből, mi baja s ne fájjon úgy a műtét. Itt a külvárosban, a sátorban, érzéstelenítés nélkül operálnak; ez itt tömegrendelés, olcsó és brutális... „Ismerd meg magad!" — mondja a gyorsfényképész. És hozzáfűzi, hadarva, mint aki már maga sem reméli: „Barátságos arcot kérek." Újság, 1935. augusztus 15. 3. oldal