Orbis pictus – város-(fotó)-történet - Budapesti Negyed 5. (1997. tavasz)

„LEGYEN IRGALMAS, FÉNYKÉPÉSZ ÚR” - KRÚDY GYULA Női arckép a kisvárosban

Az asszony idegenkedve hátralépett. — Bizonyisten, nem vártam — mondta gyorsan, és nagyot lélegzett. — Hiszen azt sem tudtam, hogy még él ön, uram. Hogyan kerül ide? Istenem, milyen furcsa a véletlen játéka! Sohasem szokott ön eszembe jutni... Miért is jutna az eszembe? És az előbb, amikor a csengő szólott, valahogyan ön jutott eszembe. A kis kutyám is elvakkantotta magát. Mintha azt mondta volna: Szindbád. — A kis kutya! — szólott Szindbád, és csöndcsen mosolygott. Lenke a szék karjára támaszkodott, és lopva a tükörbe vetett egy pillantást. Nagyon fehér karját, amelyet csak könyökéig takart cl a pongyola ujja, felemelte, és zöldgyűrűs kezét simára fésült hajához érintette. Szindbádnak egy vidéki színésznő jutott az eszébe, aki ilyenformán állott egyszer régen előtte, mielőtt meghallgatta volna... Furcsa, gondolta Szindbád, lehetséges, hogy Lenke is a városka színházában tanulta ezt a megállást és karmozdulatot. — Hát hogy van, Szindbád? Miért keresi az uramat? — kérdezte nyugodtan az asszony, és most már összekulcsolta fehér kezét, és meghintázta a szék támláján. — Álmatlanságban szenvedek... Ks nem hoztam magammal morfiumot a vidékre. Ez volt látogatásom célja. — És éppen hozzánk vetődött? Mikor annyi orvos lakik a város belső területén? Mi csak afféle paraszt-orvos vagyunk, hozzánk csak falusiak meg szegény emberek járnak. De megélünk. ( Isak ketten vagyunk, és nekem nincs semmi igényem. Hisz ismer: lánykoromban is mindig a tavalyi kalapomat hordtam. — Igen, emlékszem... — Elég boldogok vagyunk, korán lefekszünk és mélyen alszunk. Ezen a környéken csönd van, legfeljebb a kutyák ugatnak éjszaka. — Azelőtt szerette a színházat és a báli termet... — A délelőtteimet elfoglalják a háziteendők, délután heverészek, olvasgatok, sohasem unatkozom. Nyári estéken a nyárfa alá ülök, és hallgatom a nyárfa hangjait. Az én leghűségesebb udvarlóm az udvarunkban álló öreg nyárfa. — Egykor szerette a táncot és a tiszteket, akik aranyos ruháikban pompásan táncolnak. — Eszembe sem jut, hogy némelyek másképpen élnek, mint mi élünk. Drága ruhákat hordani, automobilon robogni és ékszerekben gyönyörködni: nem az én természetem. Igaz, hogy szép a nagyváros csillogása, fénye, pompája, de álmodozni, elmerengeni csak itt lehet a csöndes otthonban. A színházakban szépen énekelnek, de nem alussza ki magát az ember más-