Orbis pictus – város-(fotó)-történet - Budapesti Negyed 5. (1997. tavasz)

KÉPÍRÓK VILÁGA - GERA MIHÁLY Képes főváros

kiderüljön, valójában csak Klösz György neve cseng ismerősen a fotográfia iránt érdeklődők széles táborában, a többieknek talán még a nevét sem hallották, a műveiket sem ismerik, sajnos. Ami azt illeti, később sem jártak jobban a fotográfusok, hiába hívták Balogh Rudolfnak, Székely Aladárnak, Kertész Andornak, Munkácsi Mártonnak vagy Szöllősy Kálmánnak az illetőt. Egy-egy felvételükre ugyan rábukkanhatnak valamelyik képes folyóiratban, de fotóalbum, amely bemutatná Budapestről készült fényképeiket, szerzőnként vagy együtt, mind a mai napig nem született. A fotóalbumokkal ugyanis korántsem volt olyan szerencséje Budapestnek, mint a fotográfusokkal. A mennyiségre igazán nem lehet panaszunk, hiszen ha csak az utóbbi ötven évre tekintünk vissza, alig múlt el esztendő, amikor ne jelent volna meg Budapest című fotóalbum. Annál több kifogásunk lehet a minőséggel szemben. Mielőtt azonban szemlét tartunk az 1950 óta megjelent Budapest-fotóalbumok serege fölött, elöljáróban le kell szögeznünk: 1990 ebben is, miként az élet minden területén, vízválasztó. Visszanézve a rendszerváltozás előtt megjelent albumokat, megállapíthatjuk, hogy azok, néhány kivételtől eltekintve, azonos elvre épülő, amolyan se sava, se borsa, elegyes kötetek. Többségük valahogyan túl ünnepire sikeredett. Miként a szutykos gyermeket kimosdatják, ünneplőbe öltöztetik, ha vendégek érkeznek, aztán még rá is parancsolnak, hogy rendcsen viselkedj ám, köszönj szépen a néniknek, bácsiknak, ne hozz szégyent ránk! Ilyenek ezek a fényképek a Budapestről kiadott albumokban. Valamennyin szépen viselkedünk, hogy a kiadó bácsik, nénik meg legyenek elégedve velünk, s a vendégek kezébe adhassák a rólunk készült albumot. Magyarán szólva, valamilyen elképzelt érdek nevében kiszűrték belőlük hétköznapjaink egyszerű történéseit, a szép, de megkopott épületeinket, utcáink köznapi rendetlenségét, amit pedig, mint látni fogjuk, a fotográfusok nem mulasztottak el megörökíteni. Érdesebben fogalmazva: elsikkasztották életünk megannyi jellemző pillanatát, amelyekhez szívünk szerint ragaszkodnánk, meg-megnéznénk örömmel. S hogy így történt, azt elsősorban a kiadók vezetőinek, szerkesztőinek róhatjuk fel, akiknek szeme előtt valószínűleg csupán az idegenforgalmi érdek lebegett, a fotográfiai értékre nem, vagy alig voltak tekintettel. A fotográfus személyisége, egyéni látásmódja, a városról alkotott, fényképekben közölt személyes véleménye ritkán érdekelte a kiadókat. Az albumokból, úgy látszik, ők csak és kizárólag a kimosdatott Budapestre voltak vevők. A fotográfusok körében hihetetlen történetek keringenek a kiadói kötöttségekről. Mesélik például, hogy fellobogózott épületről készült fényképet nem fogadtak el. Azt sem látták szívesen, ha műemlék ház ablakában valaki könyökölt. Ismert középületek szokatlan nézőpontból való ábrázolása pedig egyenesen eretnekségnek számított. A megrendelő a legtöbb esetben előírta, mit és hogyan kell lefényképeznie a fotográfusnak. Ha a fotográfus eltért a közhely szintű megfogalmazástól, fölrúgta