Orbis pictus – város-(fotó)-történet - Budapesti Negyed 5. (1997. tavasz)

KÉPÍRÓK VILÁGA - GERA MIHÁLY Képes főváros

a kepi konvenciókat, a megrendelő azzal utasította el a fotográfiát, hogy hiteltelennek ítélte. Pedig akadt jó példa, amely rábírhatta volna a kiadói szakembereket, hogy engedjenek vaskalaposságukból, és jobban támaszkodjanak a fotográfusok képi leleményességére. Mindenekelőtt a Klösz György munkái fölhasználásával készült Budapest anno... című albumot kell említeni, amely nemcsak szakmai, hanem közönségsiker is volt. A siker titka egyszerű: Klösz György fényképeiről a korabeli város néz ránk a maga köznapi valóságában, ahogy mindennapjait föltárta a kíváncsi fotográfusnak. A fényképekből sugárzó élmény teszi hitelessé a látványt. Ha másként is, de a jó példák között kell említeni Szabóky Zsolt Budapest-albumát, amelyhez Száraz György írta a szöveget. Ebben az esetben azonban nem az egyes felvételeket kell dicsérni, hanem az albumot mint átgondolt, szerves egységet. Ehhez, persze, tudnunk kell, Szabóky Zsolt nem mindennapi szívóssággal harcol, hogy a városalbumról kialakított határozott elképzelése megvalósuljon. Itt minden a helyén van, a fényképek nemcsak szépek és jók, hanem tartalmilag is célszerűek: a Szabóky elképzelte Budapest-hangulat közvetítői. Példás a kísérő szöveg, amely egyrészt simulékonyan követi a fényképek igényeit, másrészt önmagában is helytálló olvasmányos dolgozat. Tanítanivaló a képszövegek ismeretközlő pontossága, hasznossága. Érthető, hogy az idő nem ártott, inkább használt az albumnak, s immáron több kiadásban is elfogyott. Végül méltánytalanság volna szó nélkül elmenni Reismann János Budapesti változatok című albuma mellett, amelyben a kitűnő fotóriporter a tőle megszokott színvonalon, iróniára hajló könnyedséggel mutatja be a fővárost, valamint Lőrinczy György A budai vár című, formájára nézve ugyan kicsiny, de fotográfiai megoldásaiban megjelenésekor sok újat hozó albuma mellett. A felsorolt és a felsorolásból kimaradt jó példák, amelyek egyértelműen a szerzőket dicsérik, nem feledtethetik, hogy a sok bosszantóan lapos Budapest-album megjelentetésében a kiadói szakemberek mellett a fotográfusok is ludasok. Ok ugyanis tudták, mi kell a kiadónak, mit lehet eladni. Méghozzá minél többször. A dolog egyszerű, magyarázta el nekem valamikor régen az a ma már nem élő fotográfus, aki számos városalbumot készített. Csupán arra kell ügyelni, hogy a fényképen ne legyen se autó, se ember, se bolti kirakat, egyszóval semmi olyan, amiből a ma divatja kiderül, mert akkor az a fénykép már két év múlva eladhatatlan. Ha azonban ügyes vagy, és minden tatarozott épületet azonnal lefényképezel, akkor akár tíz évig találsz a fényképedre vevőt. A fotográfus pedig abból él, hogy eladja a fényképeit. így alakult ki az ördögi kör: a kiadó jó Budapest-albumot akart kiadni, de csökönyösen ragaszkodott a kikötéseihez. A fotográfus hiteles fényképeket óhajtott készíteni, de ha meg akart élni, akkor kénytelen volt a kiadó igényeihez igazodni. Ezért született négy évtized során kevés olyan hiteles album Budapestről, melyekre ma is büszkék lehetnénk. Ez az ördögi kör 1990-ben megszakadt, azzal, hogy a régi kiadók egyeduralma megtört. Azóta az új kiadók mintha lázas sietséggel igyekeznének pótolni azt, ami,