Orbis pictus – város-(fotó)-történet - Budapesti Negyed 5. (1997. tavasz)
KÉPÍRÓK VILÁGA - ALBERTINI BÉLA Világháború végi szociofocók
val" kiálló repülőgép látható, tanácstalanul, döbbent arccal ténfergő emberek és így tovább, és így tovább. Indíthatnak ezek fájó, személyes visszaemlékezést, cinikus kézlegyintést — régen volt, felejtsük el!; kiválthatnak eszmei alapállástól függő ilyen vagy olyan politikai értékelést, egyszerű önvédelmi, menekülési reakciót, mondván, elég volt már a szörnyűségekből, ne tépjük fel az egykori sebeket! — a sor folytatható. Végleg megkerülni ezeket nem lehet. És a bármilyen előjelű az állásfoglalás, az emócióhullám ellenállhatatlanul megjelenik a képnézők körében. Amikor szociális fényképeket hívunk elő a háborút megélő fővárosról, több kérdés is megfogalmazódhat. Mit jelent a „szociális" ebben az összefüggésben? Miért pont ezeket idézzük itt? Mikori fotográfiák kerülhetnek ebbe a körbe? Kezdjük talán az utolsó kérdésnél. Az itt látható képek háború végiek. Hogy a világégés Budapestnek jutó része mikor fejeződött be, azt elég pontosan tudjuk. Érdekes, e dátum körül nem lángoltak fel olyan időpont-viták, mint az ország egészének békéjétjelentő napról. Szociális fotográfiák, tehát anyagi, társadalmi elesettséget, nélkülözést tükröző képek vitathatatlanul még 1946—47-ben is keletkeztek a fővárosban (tegyük hozzá: vidéken is). Hiszen a kiváltó okok, Budapest — az ország — károsodása, nyomorúsága köztudottan nem szűntek meg a háborús események elcsitulásával. Az ilyen jellegű fényképek létrejöttének kezdete elég egyértelműen az 1944-es év, amely — főként a német megszállás nyomán — Budapest számára a szó szoros értelmében testközelbe hozta — még pontosabban: ráhozta — a háborút. Bár a hadiállapot bizonyos negatív következményei már a megelőző időszakban is érzékelhetők voltak, a csapások súlya ez időtől éri el a kritikus mértéket. Az itt bemutatott fotográfiák az egyének sorsa által adnak történelemképet. Nem csupán bombázás- és ágyútűz-nyomot mutatnak fel, bár a maguk módján azok is igen jellegzetesek, hanem alapvetően az emberekről szólnak. A tudományos elemzések, összegzések természetüknél fogva többnyire absztrakciók, s leginkább az általánosat ragadják meg, a fényképek a konkrétat, az esetit. Mégsem fenyeget itt az esetlegesség veszélye, mert a képek sora alkalmas arra, hogy érzékeltesse a törvényszerűt, s az egyedi mögött felvillantsa az átfogóan jellemzőt is. Mivel azonban személyes kiindulási pontot kínálnak, ez talán jó alkalom arra, hogy a puszta szövegeknél mélyebb benyomást, hatékonyabb összképet nyújtsanak. Hogy minek? A „Soha többet háborút!" jelszava időben és politikailag nagyon közel van, és túl sok ostoba mellékhatás rakódott rá ahhoz, hogy hiteles lehessen. A „História est magistra vitae" klasszikus gondolata még mindig adna okot a meditációra — ha az volna a tapasztalatunk, hogy az emberiség valóban tanul a történelemből. Ha ez az állapot nem is egészen megnyugtató, abban talán mégis lehet bízni, hogy a sokrétű megismerés hozzájárulhat az értelmesebb folytatáshoz. Amerikai fotőtörténész mondja, hogy az ottani szociális fényképezés egyik pionírja, Lewis Wiekes H ine (1874-1940) olyan megrendítő erejű fényképeket készített a századelőn a gyermekmunkáról, hogy azoknak tényleges szerepük volt a korlátozó jogi szabá-