Budapest, a kávéváros - Budapesti Negyed 12-13. (1996. nyár-ősz)

NŐK A KÁVÉHÁZBAN - VARGA ÉVA Hölgyközönség a pesti kávéházakban

orfeumi nő a bűnös és bűnre csábító pesti élet jelképe, de mint láttuk, ellenkező jelkép is lehet. A kávéházban egyedül megjelenő írónő a fennálló szokásokkal szembeni lázadást testesíti meg. A férfi szerzők a nők kávéházba járását sokszor önmagában is mint illetlenséget vagy bűnt említik. A néhány körülménnyel leírt, vagy pár jelzővel „helyretett" kávéházban megjelenő nő maga is szimbólummá válik. A nők kávéházi fellépése a társadalmi ítéletekben gyakran jelképes, máskor nagyon is konkrét formát ölt. Az „erkölcsnemesítő" irodalom az 1910es évektől kezdve felszámolódik. A nők kávéházba járása természetes szokássá válik, s kialakulnak a nők kávéház-használatának polgári formái, ami az irodalomban is érezteti hatását. A kávéház mint valóságos hely és a nők A pesti kávéház minden szimbolikus jelentése ellenére nagyon is materiális jelenség volt, ahol a nők egyre gyakrabban és egyre természetesebb fesztelenséggel jelentek meg. Mindvégig erősen elkülönült azonban egymástól a polgári kávéházak és a mulatós éjszakai kávéházak világa. Ballá Vilmos szerint az utóbbi kávéháztípus őseként kell tisztelnünk a Ferenczyt, „mely Budapest legrégibb éjjeli kávéháza, igen családias hely volt. A vendégek csöndes beszélgetéssel, olvasgatással múlatták itt az időt. Éjjeli mulatónak a folyamatos nyitvatartás miatt nevezték, valamint azért, mert a Rostély és Újvilág (Gerlóczy 38. Ballá Vilmos: /. m. 89-90. p. és Semmelweiss) utca sarkán található intézményben hölgyek is nagy számban megfordultak." Eszerint tehát a múlt század vége felé még elég volt az éjjeli nyitvatartás és néhány hölgy jelenléte ahhoz, hogy egy kávéház éjjeli mulatónak minősüljön. A jóhírükre kevésbé adó nők ezt követően is jelen voltak a kávéházakban, elsősorban a férfiközönség kiszolgálása céljából. Egy részükről nem állapítható meg egyértelműen, hogy a személyzethez vagy a közönséghez tartozik-e. Gyakran részt vesznek a kiszolgálásban vagy fellépnek a műsorban, miközben ők maguk is vendégek. Ide sorolják több helyen a kasszírnőket, a női zenekarok tagjait, a műsoros helyek énekesés táncosnőit, valamint az itt tevékenykedő „jobb" prostituáltakat. A kasszírnők egy csoportja valóban betöltött fogyasztásra ösztönző szerepet, azonban a jobb helyeken ilyesmiről nem volt szó. Porzó 1908-ban megjelent visszaemlékezésében például gyerekkori emlékként tűnik elénk a Redoute-beli „Tündérpalota", ahol „egy ragyogó simára fésült, piros arczu, nagybögyű kisasszony ült, mint valami királynő. Jobbról-balról csigaformába kanyarított hajtincsek díszeskedtek halántékán, Superflu [„fölösleges, hiábavaló", szó szerint „túlfolyt, túlcsordult" - V. E.] volt a nevök...." A leírásból megtudjuk, hogy az asztalokhoz kivitt kávék gondos lajstromozásán kívül a süvegcukor feldarabolása is az ő reszortja volt. Tábori Kornél 1915-ös Pesti specialitások című munkájában azokról a hamis fogalmakról beszél, melyek a „kasszatündérek3?. Ágai Adolf (Porzó): /. m. 240. p.