Budapest, a kávéváros - Budapesti Negyed 12-13. (1996. nyár-ősz)

A KÁVÉHÁZ MINT „AKARAT ÉS KÉPZET" - GYÁNI GÁBOR A kávéházba járó polgár

A kávéházba járó polgár GYÁNI GÁBOR A 19. és részben a 20. században a kávéház a társasélet egyik legjellegzetesebb intézménye az európai kontinens fővárosaiban és nagyvárosaiban egyaránt. A magán- és a közszféra elkülönülése során differenciálódó köztér keretei között a kávéház ugyanakkor legföljebb a félnyilvánosság szféráját alkotja. Ha az utca a maga „demokratizmusával", mindenki számára korlátozás nélkül hozzáférhető jellegével nyújtja a semleges nyilvánosság teljességét, a tömegtől elválasztó és szociálisan megszűrt vendégkört vonzó kávéházi nyilvános tér átmenetet képez a magánélet intimitása és a nagyvárosi tömegélet között. A utóbbi, melynek az utcai tér a letéteményese, a puszta nézelődésre, a vizuális kommunikációra, a merőben funkcionális használatra (célirányos tevékenységre) korlátozott szociabilitást tűr meg és alakít ki. A kávéház falai között lényegében minden úgy van, ahogy az utcai nyilvánosság terében, mégis minden kissé másként fest, mint az átlátszó, hatalmas kávéházi ablaktáblákon túli, kinti nyilvánosságban. Igaz, a kávéház szintén a „modern demokrácia" intézménye, az a hely tehát, ahol „egy egyszerű munkás is - írták egy francia építészeti szaklapban 1864-ben -, miközben 30 centime-jáért ihatja a kávéját, olyan tükrökben láthatja magát viszont, melyekre még XIV. Lajos sem tehetett volna szert"

1

, a kávéházak szokásszerű látogatói azonban osztályalapon szelektálódnak. Mindenképpen közhely, ám mégis e tézis kijelentésével kell a téma tárgyalásába I. Idézi Donald J. Olsen: The City as a Woá of Art. London, Paris, Vienna. Yale University Press, New Haven-London, 1986. 234. p.