Budapest, a kávéváros - Budapesti Negyed 12-13. (1996. nyár-ősz)

A KÁVÉHÁZ MINT „AKARAT ÉS KÉPZET" - GYÁNI GÁBOR A kávéházba járó polgár

fognunk: a kávéház hamisítatlanul városi (nagyvárosi), egyszersmind polgári intézmény, éppúgy, mint a színház vagy Nyugat-Európában (de Németországban és tőle keletre már nem minden esetben) a nagyáruház. Az utóbbi kapcsán elég felidézni Zola regényét, a Hölgyek örömét, amely az újabban már történeti monográfiában is feldolgozott párizsi Bon Marché fikcióként stilizált, de a társadalomtörténész számára tanulságos ábrázolása. A jelző, hogy egy intézmény polgári, egyszerre két dolgot jelent: jelenti elsőként használóinak, a vele élőknek határozott osztályösszetételét; s jelenti másodikként annak az image-nek a szociális tartalmát, melyet az adott intézmény működési módjával, az általa betöltött funkciónál fogva, s azáltal, ahogy e funkciót betölti, a használói számára reprezentál. A kávéház ennek megfelelően azért minősül-kivált a 19. században és századunk első néhány évtizedében - igazi polgári intézménynek, mert mindenekelőtt a polgári középosztály adta közönségét, s mert a középosztály, a nagyvárosi polgárság életmódját, fogyasztási kultúráját és szociabilitását híven reprezentáló, azt mintegy fémjelző jelentés tapadt a kávéház fogalmához, még akkor is, midőn mind többen lettek vendégei a polgárság alatti rétegek tagjai vagy a kispolgári szűkösség viszonyaiba kényszerült értelmiségiek. Sajátos, itt alig részletezhető okok következménye, hogy a budapesti, s egyéb közép-európai kávéházak világáról az a kép rögzült nemegyszer már a kortársak tudatában is, hogy ez azonos az értelmiség, 2. Kovalcsik József: A kultúra csarnokai. Bp., 1987. II. 277. p. kivált a művészértelmiség társaséletével. Ez a kávéházak szociológiáját illető egyoldalúság főként utólag, a kávéház-történet jóvoltából gyökeresedett evidenciává. Helytállóan teszi szóvá Kovalcsik József, hogy „A kávéházakra való polgári és értelmiségi visszaemlékezések mindenesetre 'rétegspecifikusak', s belülről, a látogatók szemével idézik föl ezeket az intézményeket. A kávéházak sokaságának törzsközönsége azonban korántsem írókból, művészekből, alkotó értelmiségiekből tevődött össze, hanem durva általánosítással mondjuk úgy, hogy polgári közönségük volt... A kávéház fogalmának leegyszerűsítése a művészek, az írók szubkultúrájára, való igaz, az optika, a leggyakrabban használt forrás egyenes következménye. Az íróktól, művészektől származó memoárok, naplók, sőt fikciók (novella, regény, sőt prózavers, mint amilyeneket Baudelaire írt magáról a kávéházi világról is) az intézmény e reprezentációjának fő meghatározói; a rájuk alapozott és közhellyé merevedő kép módosítása nem is képzelhető el másként, mint a források másfajta megválasztása útján. Egy átlagos pesti polgár naplója az 1870-es évekből Ezért esett választásunk egy olyan történeti dokumentumra, melynek szerzője (szerzői) nem a kreatív értelmiség világából való(k), s amely ugyanakkor a mindennapi történéseket, egy házaspár rutinszerű életvitelét részletekbe menő gonddal rögzíti. Ilyen forrásra példa a húszas éveiben