Budapest, a kávéváros - Budapesti Negyed 12-13. (1996. nyár-ősz)

A KÁVÉHÁZ MINT „AKARAT ÉS KÉPZET" - SÁNTA GÁBOR „Vigasztal, ápol és eltakar"

a másik ugyanannál az asztalnál ül, vagy egy bizonyos újságot olvas, vagy érdekes az arcvonása, és így tovább. És amilyen véletlenül az ismeretségek születnek, olyan véletlenszerűen tűnnek is el. A kávéházi ismeretségek nem olyan szorosak, mint azoké a hivatalbelieké, akik nap mint nap munkakapcsolatban állnak egymással, vagy mint a szalonlátogatóké, akiket üzleti vagy rokoni kötelék fűz össze. A kávéházat - beleértve a beszélgetéseket is - a kötetlenség és a nyugtalanság uralja. Más társaságok résztvevői a megszokott beszédtémákat említik, vagy pedig olyanokat, amelyek mindenkit érdekelnek, a kávéházban ellenben azok a témák fordulnak elő, amelyek kívül állnak a mindennapok gondjain és kétkedésein: újdonságok, különlegességek. Egy elképzelt világot tárnak fel. Az átlagembereket foglalkoztató úgynevezett valóság elveszti nyomasztó komolyságát. És a viták összevisszasága! Mások csak a társalgást ismerik. A kávéház-látogatók viszont vitatkoznak; ha a vita eredménytelen marad is, meg vannak győződve a hegeli mondás igazságáról: »Ha az elképzelések forradalmiak, a valóság sem áll ellent.« Minden hihetetlenül rugalmassá válik. A kimondott gondolat táncol és tőrként sebez. Nyugtalanít, csábít, felkavar, aminek egyetlen fiatalember sem állhat ellent, amit egyikük sem nélkülözhet. A kávéház a férfielme magasiskolája! A szabad szellem szentélye! A fa, melynek árnyékában Buddha ül - mai nyelvre fordítva. Az aszfalt-kultúra központja. A szellem sakkjáté38. Eckart von Sydow: Dekadenz der Geselligkeit. Das Kaffeehaus. In: Die Kultur der Dekadenz. Dresden, 1922.148-152. p. Dombai Tünde fordítása. ka. Minden iránt nyitott: a kényes témáktól sem riad vissza. Itt mindenki akkor jön és megy, amikor csak tetszik, és olyan neveletlenül viselkedik, ahogy akar, és amennyire a társaság megengedi. A tulajdonviszonyok elmosódnak; minden kézről kézre vándorol: a lányok, az újságok, a pénz. így fonódik egybe a vendégek mérhetetlen magánya a társasági élet határtalan nyilvánosságával."

38 Ez az az otthontalan magány és a hozzá társuló tolakodó nyilvánosság, amelyek Molnár Ferencet elkeserítették, és amelyek Ady Endre meg Heltai Jenő versét is ihlették. És Juhász Gyuláét, A kávéházi bánatot: „Nem érzitek a kávéházi bút, Mikor az ívlámpák izzása bágyad És szürkén ülnek a szegény fiúk, És nem találnak már szapulni tárgyat? Mikor a fényes selymű asszonyok Unott arcán a festék hervatag már, S az édes, arany pezsgő elfogyott S valahol messze már az arany nap jár? A zene hirtelenülfölsajog És elhal, minta fáradt szív verése És künn a szürkület, a szürke vércse Már verdesi az izzadt ablakot, S a szivar vége álmosan kihunyt, Nem érzitek a kávéházi bút?' Természetesen a századfordulón sem mindenki gondolt egyből a nyomorúságra, 39. Juhász Gyula: A kávéházi bánat. Független Magyarország, 1910. január 1. In: JGYÖM. I. Bp., 1963.243. p. (S.a.r.: Ilia Mihály és Péter László.)