Budapest, a kávéváros - Budapesti Negyed 12-13. (1996. nyár-ősz)

A KÁVÉHÁZ MINT „AKARAT ÉS KÉPZET" - SÁNTA GÁBOR „Vigasztal, ápol és eltakar"

késző tekintete kiolvassa a vendég szeméből az elhallgatott süteményeket, s az eltitkolt összegnek hallgatag hozzászámolását csak a vendég nevezi tévedésnek, a fizetőpincér gondolatolvasásnak tekinti." Kari Kraus, a bécsi Café Griensteidl kapcsán hasonló megfigyeléseiről számol be: „Hogy egy ilyen kivételes kávéházban a pincértermészet is felbukkan az irodalomban, az csak természetes. Itt a pincérek alkalmazkodtak a miliőhöz. (...) Azt a képességet, hogy minden vendég személyiségébe bele tudjanak helyezkedni anélkül, hogy annak sajátjukat alávetnék, ezek a pincérek messze megelőzve kifejlesztették, és már nem is hihető, hogy nem egy német irodalmi társaság, hanem csak egy kávémérő alkalmazásában állnak. Igen sok olyan pincér dolgozott ebben a kávéházban, aki befolyásolta a hazai szellemi fejlődést. Az idősebb generáció láthatta Franzot, a méltóságost, akiről számtalan anekdota maradt fenn. Stílus volt abban és nagyság, ahogy egy húsz év után újra betérő vendégnek váratlanul ugyanazt az újságot adta a kezébe, amit az fiatal korában szívesen olva36 sott." Amit a Café Griensteidlnek Franz, azt a budapesti New-York kávéháznak Reisz Gyula, „a legirodalmibb főpincér" jelentette. Karl Kraus történetéhez hasonlókat róla is szép számmal feljegyeztek a korszak magyar krónikásai. A századforduló kávéházát azért találó az athéni agorához és a római fórumhoz hasonlítani, mert mindkettő egy-egy nagyváros közösségi életének színhelye volt. Miként 36. Karl Kraus: Die demolierte Literatur. In: Oie Wiener Moderne. (Literatur, Kunst und Musik zwieschen 1890 und 1910) Stuttgart, 1981. 644-650. p. Dombai Tünde fordítása. ezekre a helyekre, a századforduló budapesti kávéházaiba sem többnyire azért jártak az emberek, hogy egyedül legyenek. A nagy magányosok - mint például Szini Gyula, akiről tudható, hogy amikor a József körúton, a New-York közelében lakott, reggelente először mindig odasietett -, a már emlegetett okokon túl, azért húzódtak éppen kávéházban félre, mert ott, ha akartak, bármikor átülhettek ismerőseik társaságába. Ezt a kavargó, hol kedélyes, hol szomorú, lump kávéházi életet gyakran ábrázolta pesti regényeiben Krúdy Gyula. Az egyik ilyenben úgy mutatja be a New-York kávéházat, mint „ahol újságírók, színészek, színésznők tanyáztak, boldogan hemperegtek, megbódultak egymás dicsőségétől, és okoskodtak, hogyan lehetne nevüket kinyomtatni a másnapi újságba. Félkegyelmű, hóbortos, hírnévre vágyakozó, sivár lelkű, sokszor használt nevű nők és aljas férfiak cinikus, romlott, haszontalan férfiak, üldögéltek itt a napnak minden órájában, szíveket rajzoltak a márványasztalra, és adósak maradtak a pincérnek, hangosan beszéltek arról, amit napközben véletlenül olvastak, és óvakodtak fehér nadragjukat összegyúrni. A nagyvárosi társasági élet dekadenciáját bemutató könyvében Eckart von Sydow is hasonló megfigyeléseket tesz. Határozottan állítja, hogy a kávéházi „ismeretségeket a változó hangulat és az ízlés alakítja. Bár ez nem mindig ismeretség, hiszen már az is ok lehet a beszélgetésre, ha 37. Krúdy Gyula: Asszonyságok díja. In: Pesti nőrabló. Bp., 1978. 367-368. p. (S.a.r.: Barta András.)