Építők és építtetők - Budapesti Negyed 9. (1995. ősz)

HELYZETEK - KOZÁRI MONIKA Budapest a békeidőkben

szor panaszolják el, hogy anyjok betegen fekszik, atyjok meghalt, mig testvére nődnek sirja, hogy apja lábát törte, s anyja meghalt. Te jószívű vagy, s szabadulni is kívánsz ezen, végre is a fenyítő háznak szánt gyermekektől, adsz nekik valamit, s a kis koldusok vigyorogva, röhögve futnak odább, alamizsnádat elgombozzák valamely ház tövében, s újból kezdik a kéregetést. Este, mintha csak a kövezetből bújnának elé, lépten-nyomon eléd állnak, hogy szinte csetlesz-botlasz közöttük. Ki leginkább fölkelti könyörületed, az ama nő ott, ki négy-öt gyermekkel fetreng valamely sarokkőnél. Az egyiket emlőjéhez szorítja, a másik kenyeret majszol, harmadik, negyedik s ötödik körülfognak s ki sem bocsátanak apró körmeikből, mig »krajcarkát« nem vetél nekik. A gyermekek közül ki szőke, ki barna, ki rőthaju; mindegyiknek más az arca, mi azt a gyanút kelti benned hogy különféle anyáktól vannak összetoborzva - tantiemre. Nyáron érthetőbb, ha a kövezeten elvannak; de a tél csattogó hidegében is ott jajgatnak. Az anya aszott karjait nyújtja eléd, a gyermekek - ez egyszer meggyőződésből sirva csaknem elfagyott lábakkal szökdécselnek körüled. Vagy világtalanokat, sántákat, kezetleneket látsz, kik hol vásári koldusok módjára jajgatják le fejedre valamennyi szentnek áldását, vagy némán térdelnek egy sötétebb sarokban s szótlanul tartják eléd összekulcsolt kezeiket. Ezek rendesen a legvásottabbak. Borvirágos arcukat a homályban is fölismered s csak azért némák, mert rekedt hangjuk azonnal elárulná a tivornyázó dologkerülőt. Hogy mindezek nemcsak bőségesen, hanem kényelmesen szereznek, mutatja azon makacsság, melylyel mesterségőket folytatják. A fővárosi ember meg, mint mondtuk, jószivü. Nem elég, hogy házi koldusainak ad hetenkint egy bizonyos összeget, mint p. egy általunk ismert kereskedőház, mely minden pénteken néhány tizes bankjegyet oszt ki a rászármazott kéregetők közt, mi által szószerint hizlalja őket; nem elég hogy százával irja be magát a segélygyüjtő ivekbe, mikkel jótékony egyletek, kegyes intézetek, szerzetek, leégettek, árviz által látogatottak stb. járnak nyakunkra: még sétáinkat is megkeserítik a hazudott s igazi nyomor, az álszegénység s valóságos szükség utonállói. A könyörület az ily esetekben, ugy véljük, nincs helyén. Ez emberek vagy dolgozzanak, ha elég erejök van hozzá, vagy ha betegek s törődöttek, ugy a szegények házában kell rólok gondoskodni. A község feladata elhatározni ezt s nem egyeseké, kik a restséget csak gyámolitják. Tisztességes szegényeket segélyezni, ez egészen rendén van. S hogy az utcai koldusok épen nem tartoznak a tisztességesek közé, régi tapasztalás bizonyítja. Nem csekélyek azon összegek, miket e baj könnyítésére kell áldozni, de ez áldozatokkal jóval fölérnek azon előnyök, mik a koldulás betiltásával átalán az s utcai kolduláséval különösen egybe vannak kötve. Bezárni a koldust: keveset, vagy semmit sem használ. Ide egészen más rendszabályok szükségesek, erre nézve egészen más eszközök alkalmazandók s ez eszközök birtokában egyedül csak is a főv. képv. testület van."