Építők és építtetők - Budapesti Negyed 9. (1995. ősz)

METSZETEK - NÉMETH LÁSZLÓ Bűn (regényrészlet)

Június harmadika, s nem volt több munkájuk. Az utolsó pillanatig bízott, hogy megint jön valami, egy mosókonyha vagy sírbolt legalább. (...) Harmadnap újra megleste az építész urat a sarkon. Meg kellett lesni, hisz az nem értesíthette őt másképp. - Van valami munka, építész úr? - somfordált elé alázatosan, mosolyával enyhítve tolakodását. Az építész rosszkedvében volt, s Lajosban mintha a maga hosszússága sompolygott volna elé. Hát ez már ezután így várja őt a sarkon, mint egy kísértet. - Van-e munka? - utánozta dühös gúnnyal. - Hát ha akarod tudni: van. De nem neked. Az ilyen naplopóból elég volt egyszer. - Lajos elbámult. Nem is a durvaság dermesztette meg, hanem a lehetőség, hogy van munka, s ő nem kap belőle. Figyelmesen nézte az építész urat, s amikor látta, hogy mégsincs munka, visszalépett. - Bocsásson meg, - mondta - ha alkalmatlan voltam. - Bement a közeli hentesboltba, s egyszerre elvásárolta a maradék egy pengő húsz fillérét. (...) Hajnalodott, amikorra a Dunához beért. A Gellérthegy kőszikláit hoszszú, vörös foltok sávozták, s lenn a vízen egy uszályról fémhordókat görgettek ki félmeztelen emberek. Lajos lenn őgyelgett a rakodóparton s az átgyalogolt éjszaka után bizakodó melegség szállt föl a masírozásba belegémberedett testében. Most érezte csak meg, mi az, egy nagyváros közepén állni. Ahogy Pest felé közeledett, előbb csak a csillagok sűrűsödtek meg előtte a fekete égen; aztán a ritka lámpák közt az útszélre is mind sűrűbben húzódtak ki a derengő házak, majd siető embereket látott egyegy bedübörgő teherautó előtt átsiklani; a pályaudvar nagy üvegajtaján túl a kapu előtt ácsorgó házfelügyelők kosarait is végigkutathatta már tekintetével, még a kapualj félhomályában is követhette őket egy-két lépésnyire. A Dunánál aztán egyszerre világos lett. Mintha nem is az égtől kapta volna a folyó a fényt, hanem ő maga hozta volna széles medrében: a híd sárga pillére bizakodón nyúlt föl, a vörös sávú sziklák és az ébredő vár fénytől csurogva könyököltek fel belőle. A hajókat is az a fényes hajnali ár sodorta a parthoz: sötét torkukból emberek és hordók szálltak föl s az uszályok fedélzetén, ahol emberek és hordók egymásnak akaszkodtak, Lajos szeme láttára kezdett el csírázni a nagy városon elharapózó futónövény: a munka. Amíg a külvárosok gyér lámpái s ritkuló csillagai alatt kutyagolt: szinte csak mentségül hajtogatta, akármi lesz, nem megyek a nővéremhez. Most, hogy a Dunaparton meglátta a sziklák piros sávját s az uszályról kifele görgő hordókat: igazán megnyugodott. A rakodón nemsokára csikorognak a kötelek, fönn az éttermekben kőporral dörgölik a kést, körül az épületekben felhúzza az inas a redőnyt. Lehetetlen, hogy ekkora városban a Marira szoruljon.