Építők és építtetők - Budapesti Negyed 9. (1995. ősz)

METSZETEK - NÉMETH LÁSZLÓ Bűn (regényrészlet)

pett a fonott drótkapun. Lajos, ahogy a sarok felé húzódott, órjás piros orrot észlelt egy kockás nyaksál és egy báránybőrsipka közt, azonkívül valami dadogó kiáltást, amire az építész úr csiggatón felelte: - Semmit, kéregető. - Lajos a sarok felé menekülőben ennyiből is megértette, hogy a ház előtt kendők közt napozgató öreg e számára bemelegítetlen márciusban nem a legjobb indulattal viseltetik a veje s a veje pártfogoltjai irányában. Amikor már vagy két órája ácsorgott a sarkon, aggodalma támadt, egyáltalán kiengedi-e ez a mérges bálvány az építész urat. Az építész úr azonban úgy látszik, mégsem volt rossz ember, mert kijött s elvitte őt az épülethez. - Nézzék, hoztam egy kisegítőt, - mondta a végző mesterembereknek, akik épp akkor szedték össze a szerszámaikat. - Kisegítő? - morogta a kötényét leoldó kőműves. - Annyi munkája van, hogy ehhez a köpőcsészéhez kisegítőt fogad? - Lajos szétnézett, bizony csak egy kétszobás házikó állt ott, pőrén, ablak nélkül a cserépfödél alatt. Takarékos altiszt építtet magának ilyet olcsó pallérral. Sem fürdőszoba, sem cselédszoba. Katonakorában egész más építkezéseket látott ő, amikor szabadnap a táborból a városba bement. Az építész úr azonban tartani akarta magát volt katonatársa előtt s rámordult a kőművesre. - Semmi beszéd, öregem. Fölvettem, én tudom, mért vettem fel. - Az igaz, - mondta az öreg, amikor az építész a fasoron visszaindult. Lajos megneszülten nézett a morgó alakokra, akik lassan összerakták holmijukat, a kőműves a vakolókanalat, az asztalos a fűrészt és a mérőt s elmentek, anélkül, hogy egy szót is szóltak volna hozzá. Az eső megeredt s ő ott ült a gerendán, amire a padlónak kell majd jönni. Arra gondolt, megkéri az építész urat, hogy egy másik épületre helyezze, mert itt igazán nincs sok szükség rá. De eszébejutott a nagyorrú sipkás, s különben is ki tudja, hányadán állnak a vállalattal. Bánatában megéhezett, kiment a község-oszlophoz és megkereste a tarisznyát. A kenyérdarabkák az esőben eláztak s ő a gyérülő permetben odaült a bűvös szó alá, melyet télen át az istálló küszöbén mormogatott s nagy latyakos pelyhekben tömte be szájába a hazai kenyeret. A kenyérről Mariska jutott az eszébe, s ettől előbb ellágyult, aztán megkeményedett. Újból megfogadta, akármit elvisel, csak ő rá ne kelljen szorulnia. A munkások hamarébb megbékéltek vele, mint a morc fogadtatás után remélte. Az éjszakát ott töltötte az épületen; egy kis gyaluforgácsot kotort a feje alá s hallgatta az eső suhogását, amely hol elállt, hol megeredt. Akármi várt rá a goromba kőműves mellett, mégis csak tető alatt volt s ez megnyugtatta. (...)