Építők és építtetők - Budapesti Negyed 9. (1995. ősz)

METSZETEK - TORMAY CÉCILE A régi ház (regényrészlet)

Ulwing lekicsinylően legyintett. - Ami tisztességet a városházán kaptam, az nem számít. Azért akasztották rám, hogy a súlyától ne tudjak mozogni és ők alhassanak békén. (...) - Hát a nagypapa nem volt mindég a mi házunkban? - kérdezte Anna fáradhatatlanul. Ulwing mosolygott. - Messziről jöttünk mi ide Sebastian bácsival. Postakocsin, amíg a pénzünk futotta, aztán gyalog. Akkoriban melegebbek voltak a nyarak, mint mostanában. Éjjel, holdvilágnál vándoroltunk... Már nem beszélt. A lelke másfelé nézett, mint a szeme. Visszanézett messzire. Pestvár!... Akkor még álltak a pesti bástyák és falak. És ő egy vén kapu alatt jött be ide. - Reggel volt és harangoztak - mondotta elgondolkozva. Egyszerre úgy rémlett neki, mintha nem is valóságban, hanem valaminő öreg-öreg elmosódott képen látta volna az akkori várost. Az utcákban háromszögletű kalappal fehér parókás polgárok jártak. Láncos szekerek. Nagy csákós katonák. És a Duna fiatalabb és szabadabb volt akkor. A vize jobban csillogott. Hajós népséggel volt tele a part. Sebastian testvér lement a vízhez. O maga megállt és nézte a cifrás szép hajót. Két pallón zsákokat hordtak le az emberek. Egyiken mentek, másikon jöttek. A disponens a parton állt. Egy darab fára rovást vágott minden zsáknál. A félmeztelen zsákhordó legények ragyogtak az izzadtságtól. Vállukon vitték a terhet, épp úgy mint apáik, sok száz esztendő óta, itt lenn a Duna mentén. A palló hajlott, ingott a súlyuk alatt. A disponens szitkozódott: „Kevés az ember", és Ulwing Kristófra nézett. De ő nem nyúlt a zsákokhoz. A homokból, mint egy tűszúrás, valami belevillant a szemébe. Egy szekerce csillogott a napban. Világosan emlékezett minden szóra, amit akkor mondott: „Verjük össze vályúba a két pallót. Egy óra alatt a hajóba csúsztatom az egész szállítmányt". Lenn a parton Sebastian testvér egy sajkába ugrott. Vándorbotjával Buda felé mutatott. Hívta a bátyját. Integetett neki. „Itt maradok!" kiáltotta ő erősen és felkapta a szekercét a homokból. A disponens figyelmesen nézett rá. Beleegyezően bólintott. És néhány perc múlva már sebesen csúsztak a zsákok a favályúban. A hajó, mint egy falánk víziállat, beszívta őket a gyomrába. A sajka és Sebastian testvér eltávolodott a parttól. Már a Duna közepén úszott. Az ár és az evező: a véletlen és az akarás vitték az életét a túlsó városba. Ulwing Kristóf Pesten maradt. Másnap mára hajóbérlő irodájában