Zsidók Budapesten - Budapesti Negyed 8. (1995. nyár)

ZSIDÓK A KOMMUNIZMUSBAN - STANDEISKY ÉVA A kommunista polgárellenesség

feltételezve kijelentette: „A kincstári irodalom a nem antagonisztikus ellentmondások elhanyagolásával mellőzi a szocialista élet dialektikáját, az állami és pártvezetés reális, dialektikus összefüggését, kölcsönhatásait a tömegek teremtő kezdeményezésével, a tömegek gyakorlatával". Ervelése mesterkélten túlbonyolított volt, ugyanakkor felfigyelt valamire, amit a többiek nem akartak észrevenni. Arra, hogy a sematikus írók kispolgári ízléshagyományokat követtek, giccset kedvelő tömegigényt szolgáltak ki. A marxista filozófusnál jóval meggyőzőbbnek tűnt az ugyancsak harcosan pártos Sándor Kálmán földközelibb magyarázata: „a sematikus esetben nagyon sokszor találkozunk az egyéni felelősség vállalásától való viszolygással, szellemi renyheséggel". Szerinte Benjáminék vétke a nagyobb: idegenkednek a pártos szemlélettől, „kispolgári módon" értelmezik az egyéniséget, individualizmusuk „elkorcsosult", ellenzékiségük „idejétmúlt". „Politikai hibájuk", hogy lebecsülik az irodalom nevelő funkcióját. „A kispolgári irányzat ...arisztokratikus fínynyássággal éppen az irodalom öntudatfejlesztő, népmozgató kötelességét fitymálja le." Révait elkeserítette a kommunista írók egymás elleni acsarkodása, a pártvonalat ügyetlenül szajkózó sok-sok kisszerű érvelés. Rádöbbent arra, hogy kudarcot vallott: az írók nem úgy törtek be, ahogy ő szerette volna. Kényelmetlenné vált számukra a járom, amelyet a nyakukba vettek, s ha nem sikerül megnyugtatni őket, le is rázhatják magukról. Révai megérezte a veszélyt: támadással védekezett. Régi beidegződései elragadták: népi-urbánus szembenállásról beszélt, a mindent meghatározó, illetve ellentmondva önmagának - a semmit el nem döntő származásról. Szubjektív volt, sértődött és igazságtalan. Az ádáz szociáldemokrácia-ellcnesség a kommunista alapdogmák közé tartozott, az azonban már erőszakoknak tűnt, hogy ezt Révai összekapcsolta a látens népi-urbánus viszállyal. „A világfájdalom, a halálhangulatok, a költői én megéneklésének követelése, a szekszualitásban való naturalista turkálás azonban - az irodalmi élet sajátosságainak megfelelően - éppúgy megjelenési formái a polgári ideológia befolyásának, mint a szociáldemokratizmus befolyása az állami és pártmunka egyes területein" - figyelmeztette Révai a kommunista írókat. „Azelőtt a szociáldemokratizmus - fejtegette valamivel később - szövetkezett a polgári urbánusokkal a népiesek, a népi írók ellen. Ma egyes kommunista íróknál abban jut kifejezésre a szociáldemokratizmus bizonyos maradványa, hogy igyekszenek szövetkezni a népiesekkel a kommunista írók másik csoportja ellen. Az a veszély fenyeget tehát, hogy az urbánus-népies ellentét felújul." Révai vitazárójában végképp összekuszálta a szálakat akkor, amikor a kommunista írók ellentéteinek okát a származási különbségekben vélte megtalálni. Valójában mindkét csoportban a polgári környezetből jött, zsidó eredetű írók voltak többségben. Révai szavaiból úgy tűnhetett, mintha az „úri fiúk" középosztálybeli értelmiségi környezetből jöttek volna, míg Benjámin, Zelk, Örkény és a többiek proletár környezetből. „... a proletár származás - mondotta Révai - egymagában nem jelenti semmiféle biztosítékát a helyes ma-