Zsidók Budapesten - Budapesti Negyed 8. (1995. nyár)
KÉT HÁBORÚ KÖZÖTT - KOVÁCS M. MÁRIA A numerus clausus és az orvosi antiszemitizmus a húszas években
bátorodva esetleg más országok is kvótarendszert fognak bevezetni kisebbségeik ellen. A kérdésnek 1923 és 1925 között folyamatos aktualitást adott az a tény, hogy a Népszövetségi Tanácsnak döntő szava volt a magyar kormány által igényelt stabilizációs kölcsön jóváhagyásában. Ezzel pedig olyan helyzet állt elő, hogy a Népszövetség elvben komoly, anyagi természetű büntetőszankcióval léphetett volna fel akkor, ha kimondja, hogy a magyar kormány megsérti a trianoni szerződésben aláírt kisebbségvédelmi kötelezettségeit, melyeknek értelmében vállalta, hogy az állampolgárok semmiféle kisebbségi csoportjával szemben nem alkalmaz jogi megkülönböztetést. Formailag tehát 1923 és 1925 között minden feltétel adva volt ahhoz, hogy az ellenzék a numerus clausus diszkriminációs intézkedéseinek eltörlését nemzetközileg kodifikált jogeszközök alapján követelje. A magyar zsidóság közösségi vezetői azonban nem tudták elszánni magukat erre a lépésre. Politikai és taktikai dilemmájuk az volt, hogy vajon használnak vagy ártanak-e az ügynek, ha a magyarországi zsidóságot ért sérelmet nemzetközi jogi úton, a párizsi békerendszer kisebbségvédelmi rendelkezéseire hivatkozva próbálják meg orvosoltatni. Miért tűnt a zsidó közösségi vezetők szemében oly veszélyesnek a külföldi jogorvoslat követelése? Miért gondolták, hogy hosszabb távon ez veszedelmes csapda lehet a zsidóságra nézve? Miért vállalták annak kockázatát, hogy a magyarországi 24. Vázsonyi, i.m., 437,440. old. zsidóságnak olyan védekezési stratégiát javasolnak, amely szándékosan lemond a nemzetközi jogorvoslat eszközeiről, eltérően a lengyel zsidóktól, akik sérelmeiket a Népszövetség elé vitték? Miért hirdette vezéralakjuk, Vázsonyi Vilmos 1923 januárjától kezdve több éven át, hogy a numerus clausus ellen „mi a békeszerződésre sohasem kívánunk hivatkozni", mert „mi nem kérjük védelmünket a trianoni szerződés alapján, mert nem akarunk kisebbség lenni, amely genfi védelem alá helyezi magát". 24 Dehát miért nem? Miért tűntek oly aggályosnak Vázsonyi szemében a Párizs környéki békerendszer kisebbségvédelmi jogeszközei? Vázsonyiék kétféle, egymást erősítő megfontolásból indultak ki. Először is úgy vélték, hogy - a háborúban vesztes és a békeszerződésben súlyosan hátrányos elbírálást kapott - Magyarország állampolgáraiként rendkívül kétes és kockázatos kaland volna a Népszövetséghez fordulni. Igaz, a Népszövetség a Párizs környéki békerendszer kisebbségvédelmi rendelkezéseit illetően első látásra nem tett különbséget vesztes és győztes országok között. Formailag azonos módon járt el, hiszen a kisebbségi szerződések a vesztes és győztes országokban egyaránt az állami szuverenitás rovására jöttek létre, azaz a szuverenitás korlátozását jelentették. Azonban a magyar zsidóság szempontjából ez a hasonlóság valóban csak formális volt. A győztes országoknak ugyanis a korlátozást voltaképpen szuverenitásuk kimondásával egyidejűleg, annak feltételeként kellett elfogadniuk. Esetükben tehát a
