Zsidók Budapesten - Budapesti Negyed 8. (1995. nyár)

KÉT HÁBORÚ KÖZÖTT - LENGYEL GYÖRGY A gazdasági elit szegregációja és lakásviszonyai (1920-1940)

szélesebb értelemben vett polgárság e kerületre eső arányának (11,6%). A Lipótváros tehát nem annyira a gazdasági elit lakóhelye, mint inkább a kisburzsoázia, valamint az itt ugyancsak felülreprezentált (szemben az átlagos 11%-kal mintegy egyötödös arányt kitevő) magántisztviselői és értelmiségi réteg lakóhelye volt." Felmérésünk ezen szakaszában mód nyílott a multipozicionális elit lakóhelyi összetételét más elitcsoportokéval, a bankok, a GYOSZ és a miniszteriális-gazdaságirányító apparátus vezetőinek lakóhely szerinti megoszlásával összemérni. Ez egyben pontosíthatja is az eddig mondottakat, amennyiben kiderül, hogy a bankelit szegregációja valamelyest magasabb, mint a multipozicionális elité, ami elsősorban abból adódik, hogy a bankvezetők aránya két kerületben, az I. és az V. kerületben jelentősen felülreprezentált. Ha tehát ragaszkodni kívánnánk a „lipótvárosi burzsoázia" ilyen értelemben vett sztereotípiájához, ezt a bankvezetők példája alátámasztani látszik, azonban esetükben ugyanilyen joggal alkalmazhatnánk a „várkerületi burzsoázia" fogalmát is, mivel az I. kerületben lakók aránya körükben némiképp meghaladta az V. kerületiekét. A gazdaságirányító elit elsősorban a budai II. és XI. kerületben volt felülreprezentált, szegregációja megközelítette a multipozicionális elitét. A GYOSZ-vezetők lakóhelyi szegregációja alatta maradt a többi elit-szegmensének, ami arra utal, hogy bár a GYOSZ kétségtelenül a nagyipari érdekek képviseletének legfontosabb 11. Érzékletes példáit adja ennek Vas István önéletrajzi regényének „Lipótváros" c. fejezetében, néhány osztálytársa családi hátterének intézménye volt, vezetősége - a választott és kiküldött tagok sajátos összetételéből adódóan - nem minden metszetében fedte le a gazdasági elit fogalmát. A „lipótvárosi burzsoázia" kifejezésnek volt egy a kortársak számára evidens konnotációja, lényegében egyet jelentett a zsidó burzsoáziával. Nos, kétségtelen, a Lipótvárosban valóban felülreprezentáltak voltak a zsidók, csakúgy, mint a Terézvárosban és az Erzsébetvárosban. (A fővárosban átlagosan az izraeliták mintegy egyötödös, e kerületekben pedig mintegy kétötödös arányt képviseltek.) Az etnikus szegregáció meghaladta a polgárság szegregációját, a disszimilációs index értéke 1941-re 29,8 volt, szemben a polgárság 15,3-es indexével, azonban lényegesen alatta maradt az elit 51,2-es disszimilációjának. Az elit negyedek tehát lényegesen jobban kirajzolódtak, mint a polgári és az etnikus környékek, az elit jobban tömörült, minta polgárság vagy a túlnyomórészt a polgársághoz tartozó fővárosi zsidóság. Kisebb elemszámú, társadalmi státusa szerint homogénabb, koncentráltabb s magasabb presztízsű csoportról lévén szó, ez a vonás érthető is. Kevésbé kézenfekvő az a jelenség, hogy az eliten belüli etnikus szegregáció nagyobb volt, mint a fővárosi izraelita népesség egészében. Annál kevésbé kézenfekvő ez, mivel - mint láttuk - a fővárosi népesség esetében vallási, az elit esetében etnikai kategóriákkal számoltunk, utóbbiakba beleértve a kikeresztelkedett, asszimiláltabb, s ezért etnikai szegregációra kevésbé hajlamos csoportot is. A multipozicionális megemlítésével. Ld. Vas István, Nehéz szerelem. Előjáték. Elvesztett otthonok. Bp. 1983.120-123. p.