Zsidók Budapesten - Budapesti Negyed 8. (1995. nyár)

ÉLET A KULTÚRÁBAN - LACKÓ MIKLÓS Zsidók a budapesti irodalomban (1890-1930)

lat után: ekkor még a reális valóságra törekvő „önvallomásos" írások is szinte antiszemita jellegűeknek tűntek. Hatvány Lajos 20-as években írt Urak és emberek c. regényét megismerve, az antiszemita sajtó kéjjel dörzsölte a kezét: íme, a magyar irodalom zsidó milliomosa és mecénása is milyen negatívan látja sorstársait. Zsolt Béla zsidó tárgyú realista regényeit az egyébként a kettős, magyar-zsidó kulturális kötődés lehetőségét valló Komlós Aladár maga is ilyen felfogásban bírálta, igaztalanul éles szavakkal: a fajvédők sem találhattak volna negatívabb zsidó típusokat, mint az író Zsolt Béla. A városi kispolgárság eltúlzott bírálata mellett „könnyű megtalálnunk könyveiben a zsidó meghasonlottság színeit is. Hiszen a polgárság írói nálunk többnyire zsidók, olyan emberek tehát, akik nem birtokosokként, hanem kívülről és alulról nézik a világot, az uralkodó társadalmat aztán éppúgy fájdalmas tiszteletlenséggel látják, mint önmagukat: amazt mert elérhetetlen nekik, magukat, mert kívülrekedtek és szegények. De legtiszteletlenebbül azokat a hitsorsosaikat figyelik, akik nem az ő modern európai műveltségükben részesültek. Nem viselhetik el, hogy közük van emberekhez, akiket ők már csak a más fajtájú uralkodóréteg esztétikájával tudnak szemlélni." E magyar-zsidó irodalom jellegzetes típusa az „önleíró" zsidó, az a típus, amelyet egyik írásomban a „túlasszimilált" zsidó fogalmába sűrítettem; túlasszimiláltság alatt értve azt a magatartást, amely - végletes képviselőiben - kész volt vállalni a rossz hazai hagyományokkal való azonosulást is, s határozottan elvetett bármiféle közösséget a zsidó kultúrával. Ez a magatartás főleg az 1919 után fellépő fiatal generációkban jelentkezett sokszor kiélezett formában. De nem volt idegen a régi generáció több tagjától sem. Erre egyetlen, tragikusan-groteszk példát említek: amikor az öreg, nyomorgó Szomory Dezsővel a második világháború alatt közölték, hogy a zsidó kultúregylet, az OMIKE a Goldmark-teremben műsorára tűzi egyik drámáját, Szomory hosszasan tiltakozott, hiszen - mondta—, ő nem a gettónak írta műveit, s miután beleegyezett az előadásba, barátaitól megkérdezte: vajon a nézők majd kalapban nézik-e meg a darabját? • A fiatalok (itt az olyan írókra gondolok, mint a 30-as évek Sárközi Györgye, mint Vas István vagy akár Radnóti Miklós) közül többeket szinte az asszimiláció „eminenseinek" nevezhetünk. Belsőleg egész fiatalon megoldották vagy tudat alá szorították a zsidó asszimiláció régebben oly sok válságot okozó problémáit, azt az utat, amelyet 1919 után pl. Hatvány Lajos élt át vagy Bíró Lajos írt meg - az 1919 utáni Szekfű által éles kritikával illetett - önvallomásában, s amivel még Zsolt Béla, Hevesi András vagy más formában Pap Károly oly tragikusan küszködtek. Radnóti Miklós a 40-es évek elején egyik levelében arról írt, hogy ő 18 éves korától katolikusnak érzi magát - ezt a megállapítást elsősorban a teljes jogú magyar költővé válás igényének kifejezéseként értelmezhetjük. Vas István 1937-ben egyik versében így írt hazájához: „Elmém lángja, dalom fiatal muzsikája tiéd, / már elhagytam a régi, nagy utat, az őseimet. / Visszataszít-e karod vagy simo-