Zsidók Budapesten - Budapesti Negyed 8. (1995. nyár)

ÉLET A KULTÚRÁBAN - LACKÓ MIKLÓS Zsidók a budapesti irodalomban (1890-1930)

minden hájjal inkább meg vannak kenve, mint azzal a bizonyos szociális olajos cséppel. Vagyis: az írók olybá vették a radikalizmus segítségét, hogy ez kutya kötelessége volt, és semmi egyébbel nem akarták leróni hálájukat, mint azzal a faktummal, hogy ők vannak, olyanok, amilyenek, s úgy írnak, ahogy írnak." • Az új irodalomért való küzdelem nem volt könnyű: ez az irodalom csak fokozatosan önállósodott, eleinte nem hirdetett radikális szakítást a konzervatív irodalommal, sőt nem ritkán annak formanyelvén próbálta kifejezni a modernizálódó városi (s ha lassabban is: az ugyancsak modernizálódó vidéki) ember problémáit. De a századforduló után hamarosan kivívta önállóságát, noha ideológiai-politikai síkon növekvő ellenállással kellett megküzdenie. Ez a gyorsaság, ugyanakkor a növekvő ellenállás többek között két tényezővel függött össze. Az egyiket nemcsak a régi vagy az új betelepülő zsidóságnak, hanem a régi nemesi liberalizmusnak és konzervativizmusnak Budapesthez való viszonyában jelölhetjük meg: a múlt századvégi „liberálkonzervativizmus" eredetileg nem volt városellenes, sőt sok tekintetben büszke volt rohamosan növekvő fővárosára, mert Budapest gazdagodásában a nemzet gazdagodását látta, s nem utolsó sorban azért, mert a zsidó és német elem gyors asszimilálódása a magyar anyanyelvűek számarányát növelte a nemzetiségi ellentétektől szaggatott országban. A másik, ellentétes tényező: a századforduló után a töretlen haladás-hitet megkérdőjelező irányzatok, melyekkel korábban a kulturális életben csak ritkán találkoztunk, megerősödtek, s velük együtt - a kultúrkritikus hangulatoknak mintegy „jobboldali" kísérő jelenségeként - az „idegen", a „zsidó" Budapest-ellenes állásfoglalások. Mindez nem változtatott azon, sőt elősegítette, hogy az öntörvényű irodalom-felfogásért folyó küzdelem gyors győzelmet arasson, mindenekelőtt az írók-alkotók körében. A Nyugat előtörténete, majd 1908as indulása, s elsősorban a kor és a magyarság szinte minden problémáját magában foglaló Ady-költészet nagy vonzereje voltaképpen azt mutatta, hogy eldőlt a harc; a régi irodalomfelfogás már nem volt képes komoly új értékek ösztönzésére. A magyar viszonyok között, ahol Ady találó szavaival „egyszerre torlódott össze ősz, tél, tavasz, nyár", szinte egyidőben léptek fel a társadalmi haladásban töretlenül hívő, s az e haladás értékét megkérdőjelező, inkább a modern ember egzisztenciális problémái felé forduló új irányzatok, melyekben nem zsidó és zsidó írók egyformán részt vettek - az utóbbi irányzatok kapcsán gondoljunk példaként Krúdyra, a fiatal Kosztolányira, vagy a napjainkban jogosan felértékelődött zsidó Füst Milánra vagy Szép Ernőre. Ugyanez a jelenség megfigyelhető volt a filozófiai gondolkodásban is: a polgári radikálisok spenceri pozitivizmusa szinte egyidőben jelentkezett a Nietzsche-hívő, s az „etikai idealizmust" valló szellemtudományos irányzattal (a fiatal Lukács-Fülepkörrel), s a két áramlat - a progresszív-radikális, s a morális-kultúrkritikus - egyszerre volt egymás szövetségese és ellenfele is. Hogy a Nyugat széles értelemben vett köre az irodalomban olyan sokszínű volt, alapvetően ezzel a vitázóan szövetséges