Zsidók Budapesten - Budapesti Negyed 8. (1995. nyár)

ÉLET A KULTÚRÁBAN - LACKÓ MIKLÓS Zsidók a budapesti irodalomban (1890-1930)

kettősséggel függött össze (különösen, ha ide számítunk sok más gyökerű és indíttatású művészt, pl. Kassákot és híveit); a folyóirat egyszerre tudott fóruma lenni a társadalmilag elkötelezett progresszió híveinek, s az ember egzisztenciális problémái felé forduló alkotóknak. Osvát jelentősége talán éppen abban állt, hogy esztétikai szemlélete, a minőségre figyelve, mindegyik irányzat létjogosultságát elismerte. • A modernizmus az irodalomban viszonylag korán megjelent Magyarországon (gondoljunk pl. Just Zsigmondra), ez az irodalom azonban egy ideig jórészt külföldi, igen gyakran párizsi élményeket tükrözött, azt mondhatjuk - s ez még részben Ambrus Zoltánra is vonatkozik -, az irodalmi és művészi szalonok szűrőjén át került kapcsolatba az urbánus modernséggel; többnyire még nem hazai és budapesti élmények fejeződtek ki benne. A 90-es évektől a modern életérzés nagymértékben a zsidó vagy zsidó származású írók révén vált közvetlen, hazai, budapesti élménnyé. A századforduló körül Budapest-regények, novellák, karcolatok egész sora keletkezett: Bródy Sándor írásai, Molnár Ferenc Az éhes város-a és ifjúkori novellái, a jóval jelentéktelenebb Kóbor Tamás Budapest c. regénye, a kezdő Szomory Dezső tárcái stb. Ezek az írók, másokkal együtt, nemcsak az új nagyváros keltette problémákat élték át, hanem azokat a nyelvi problémákat is, amelyek segítségével az új élmények kifejezhetők. A gondot még növelte a gyakran frissen asszimilálódott írók küzdelme egyszerre a magyaréi a modern nyelvért. Bródy Sándor, talán az első ízig-vérig nagyvárosi író, aki egyébként teljesen otthonosan mozgott a vidéken is, s nagyszerű nyelvtehetség volt, ifjúkorára visszatekintve egyhelyütt ezt írta: „Rettegtem, no most mindjárt lelepleznek, hogy nem tudok ortográfiát és ezt megtudja az egész világ." A századforduló és a századelő hangos a nyelvi vitáktól: a konzervatív kritika egyik fő érve az új irodalom ellen, hogy képviselőinek egy része nem tud jól magyarul. A kritika esetenként igaz lehetett, de háttérbe szorította a lényegesebb szempontot. Ahogy erre - egy pillanatra a fiatal újkonzervatívok által szított nyelvi vitába bekapcsolódva - Ady Endre a bécsi irodalmi nyelvre utalva rámutatott: a modern nagyvárosi irodalmi nyelv kialakításában a hagyományos irodalmi nyelvtől távolabb álló „idegenek" éppen hogy jelentős szerepet játszottak. Bizonyos fokig áll ez még a költészetre is: ki tudja, az új modern költői nyelv mennyit köszönhet azoknak a „könnyed" városi költőknek (pl. a századforduló körüli Ignotusnak vagy akár Heltai Jenőnek), akik „fellazították" a korábbi magyar költészet nyelvét. Volt olyan magyar-zsidó író - a nyelvi szempontból legtöbbet támadott Szomory Dezső -, aki egyenesen a franciás-németes-zsidós nyelvi fordulatokból teremtette meg írásainak modern, szecessziós magyar nyelvét. • A nagyvárosi zsidó-magyar írók eme első generációja több területen hozott újat. Egyfelől a hitet a városi Magyarországban, az urbanizáció áldásos hatásában. De a