A modern metropolisz - Budapesti Negyed 6-7. (1994. tél – 1995. tavasz)
PROBLÉMÁK ÉS LEHETŐSÉGEK A SZÁZADELŐN - PETER JELAVICH A berlini kabaré mint a metropolisz-lét montázsa
a Berlinbe látogatók számára hovatovább presztízskérdéssé, hódító divatjelenséggé vált. Egy kabaré-kiadvány 1902-ben így emlékszik vissza ezekre az időkre: „Alighanem Julius Baron, a Wintergarten korábbi igazgatója volt a legelső és a legérdemesebb személy azok sorában, akiknek sikerült széles híddal egybekapcsolniuk a vaudeville művészetét a polgári közönséggel." Való igaz: a Wintergarten és más felkapott varieté színházak sikere csakhamar oly látványos méreteket ölt, hogy Conrad Alberti, egyjónevű naturalista szerző 1901ben már így ír: „Az a tény, hogy a vaudeville-csarnokok mindinkább pótolják s egyszersmind felszámolják a valódi színház iránti igényt, már jó ideje nyugtalanítja mindazon köröket, amelyek szívükön viselik a német művészet sorsának jövendőbeli alakulását. E jelenség még soha oly szembetűnő nem volt, mint e mostani téli idény alatt Berlinben, ahol, miközben a színielőadások közönsége napról-napra apad s úgyszólván kizárólag az alantas bohózatokra korlátozódik, a vaudeville-csarnokok estéről-estére telt házzal büszkélkedhetnek." 17 Maguk a kortársak is számos kísérletet tettek e jelenség magyarázatára: vajon mi az oka, hogy a show-varieté oly könnyedén elhódította a színházak közönségét. Némely szerző kézenfekvő indokként azzal érvel, hogy az egész napos megerőltető munka estére kimeríti az embereket. Az 17. Günther i.m. 125-126. és 138. o., Gerhard Wahrau: Berlin-Stadt der Theater (Berlin, 1957), 406-462. o., Névtelen: „Ueberbrettl und Variété", Modernes Brettl, 1902. Jan. 15. - 49. o., továbbá Conrad Alberti: „Die Chansonnière", Münchener Salonblatt, 1901. jún. 2. 363. o. Annak részletes esettanulmányát, hogy egy újonnan épített esszéista és kultúrkritikus, Artúr Moeller van den Bruck - aki ekkoriban mind konzervatívabbá válik - Das Variété című, 1902-ben megjelent művében azt fejtegeti, hogy az élvezetek iránti mohóság „csupán az erőltetett produktivitás fonákja", s hogy a vaudeville lehetővé teszi a tömegek számára, hogy ösztönös érzékiségüket, amit a munkahelyen kénytelenek elfojtani, végre kiéljék. Egy másik elemző úgy véli: „Annak, aki kora reggeltől késő estig arra kényszerül, hogy elméjét s izmait keményen próbára tegye, sem kellő önfegyelme, sem befogadó készsége nem marad az erős koncentrálást igénylő intellektuális élvezetekre. Az elgyötört lélek a legkönnyebb módon keres magának felüdülést, nem csoda hát, ha a színházak kiugró kasszasikerei többnyire a legostobább vígjátékok, s hogy estéről-estére oly nagy tömegek özönlenek a vaudeville-előadásra." Más szerzők azt emelik ki, hogy a vaudeville nem pusztán a munka során felgyűlt feszültséget segít levezetni, ám egyidejűleg paradox módon azon készségeket is felidézi, melyeket épp a modern munkahelyek oltanak belé az esténként szórakozni vágyó tömegemberbe. Amint azt Conrad Alberti írja: „A tornamutatványok, a testi ügyesség és elevenség megszállott kultusza híven illik a korhoz, amelyben hovatovább mindent elural a technológia, amely a rátermettséget, a gyakorlati készségeket jóval többre tartja, mint a filozófia vagy az müncheni színházat, melyet eredetileg a modern dráma otthonának szántak, miként alakítottak át csakhamar vaudeville-színpaddá, Id.: in Peter Jelavich: Munich and Theatrical Modernism: Politics, Playwriting, and Performance, 1890-1914 (Cambridge, Mass., 1985) -115. o.
