A modern metropolisz - Budapesti Negyed 6-7. (1994. tél – 1995. tavasz)

PROBLÉMÁK ÉS LEHETŐSÉGEK A SZÁZADELŐN - BRIAN LADD Polgári öntudat, önkormányzati vállalkozás és a városi viszonyok Németországban

városvezetők - a magán- és közérdek éles elkülönülését látván - ez időre kénytelenek voltak felülbírálni korábbi álláspontjukat, miszerint az efféle szolgáltatásokat legcélszerűbb magánvállalkozásként működtetni. Hiszen amíg e magáncégek készséggel vállalták a már kiépített, nyereséges villamosvonalak üzemeltetését, makacsul ellenálltak az önkormányzat azon óhajának, hogy a város rohamos növekedését követve a meglévő hálózatot további vonalakkal bővítsék. Ott, ahol - miként Frankfurtban is - a tömegközlekedési rendszer nélkülözhetetlen eszköze volt a városfejlesztésnek és az önkormányzati lakáspolitikának, a közérdek nyilvánvalóan nem engedhetett teret a magánvállalkozók profitérdekének. A városi lakáskérdés egész történeti alakulása mellesleg arról tanúskodik, hogy miközben az önkormányzatok nagyon is tisztában vannak a cselekvés szükségességével, a konkrét teendőket, amennyire csak lehet, makacsul másokra hárítják. Az az elv, miszerint semmi olyat nem szabad tenni, ami a magánépítői aktivitást bármi módon visszavetheti, az ingatlantulajdonosok hathatós politikai befolyásával párosulván végül valamennyi önkormányzati lakásprogram látványos kerékkötőjévé vált. Ezt az ellenállást utóbb csak az állami hatóságok növekvő nyomása s legfeljebb az a szándék tudta megtörni, hogy az önerős la2. Ld: Nicholas Bullock: „Housing in Frankfurt and the 'neue Wohnkultur', 1925-1931 " in: Architectural Review 163. évf. (1978), 336-338. o. valamint Krabbe: „Die Anfange". A háború előtti gyakorlat és a 20-as évek bécsi szociális lakásprogramja közt hasonló folytonosságot mutat ki Peter Marcuse: The Housing Policy of Social Democracy: Determinents and Consequences" in: Anson Rabinbach (szerk.), „The Austrian Socialist Experiment" (Boulder, Colorado: kásépítőknek példát mutassanak. A vonakodás azonban voltaképp egészen 1914-ig megmaradt, és bár papíron a különféle önkormányzati lakásprogramok mindinkább szaporodtak, aggályos fenntartásaival csaknem valamennyi német önkormányzat megakadályozta, hogy bármi komolyabb arányaiban az első világháború utániakhoz fogható - lakásépítés történjék. Ám e különbség a háború előtti önkormányzati lakáspolitika és a húszas évek látványos programjai között valójában kisebb, mint amilyennek tűnik. Az embernek inkább az az érzése, hogy noha 1914-re a városi közlakásépítés összes szellemi és gyakorlati feltétele rendelkezésre állt, az elvi és politikai skrupulusokat csupán a spekulatív ingatlanpiac háborút követő összeomlása tudta magával sodorni.

2 Ám ellentmondó magatartásuk, minden vonakodásuk ellenére az önkormányzatoknak 1914-ig a hatalom jónéhány szálát sikerült kezükben összefogniuk. Ezzel párhuzamosan persze a kormányhatalom és az állami bürokrácia is megerősödött a modern ipari társadalom jellegzetes és sokat kárhoztatott modelljét követve. (Nyilván nem lehet véletlen, hogy Max Weber éppen itt és ez idő tájt fogalmazza meg nevezetes bürokrácia-elméletét!) Mindazonáltal a városirányítás bürokratizálódásában a különféle erők sajátos összjátékát érhetjük tetten. Ahogy a felmerülő új feladatok Westview Press, 1985 - 201-221. o.) és Helmut Gruber: „Sociolist Party Culture and the Realities of Working-Class Life in Red Vienna" (uo. 223-246. o.), továbbá ugyanezen szükségszerű fejlődésről ad számot a korabeli Liverpool közegészségügyét és lakáspolitikáját elemezvén C. Taylor: „The Insanitery Housing Question and Tenement Dwellings in the Nineteenth-Century Liverpool" in.: Anthony Sutcliffe (szerk.) „Multi-Storey Living" (London, Croom Helm, 1974 - 80. o.) !