A modern metropolisz - Budapesti Negyed 6-7. (1994. tél – 1995. tavasz)
PROBLÉMÁK ÉS LEHETŐSÉGEK A SZÁZADELŐN - CHARLES E. G. MASTERMAN London élete - mai szemmel
ellenére a családok semmivel sem költenek kevesebbet e haszontalan luxusra. Férfiak, akik azelőtt sohasem ittak, ma mindegyre spicces vagy elázott állapotban tűnnek elénk, s nem kétséges, hogy az úgynevezett „mértékletes ivás" éves szinten óriási teljesítménykiesést jelent a brit ipar számára. Hisz aligha véletlen, hogy Amerika, mely máris elhódítani látszik vezető helyünket a világtermelésben, az egy főre jutó alkoholfogyasztást illetően a brit átlag felénél is kisebb mértékkel dicsekedhet - annak ellenére, hogy a bérek ott magasabbak, a munka keményebb és fáradságosabb, s a lakásviszonyok is összehasonlíthatatlanul jobbak. Mert bármi csodás serkentő erővel bírjon is némelykor a szesz egészségünkre s a jó társas kedélyre, azt szükségképp el kell ismerje bárki, aki e gettók életét közelebbről ismeri, hogy a „mértékletes ivás" gyakorlata egyenes úton sodorja tömbökbe zsúfolt munkástömegeinket életszínvonaluk általános csökkenése, s nemzetünk egészét - az anyagi létharc e mai, világméretű vetélkedése közepette - a végzetes lemaradás felé. Zsúfolt negyedeink bőviben vannak az italmérő helyek legkülönfélébb nagyságú és rendű-rangú válfajainak - noha az utóbbi időkben ezek körében is nagymérvű átalakulások tapasztalhatók. Az ádáz versengés nyomán mindenestül kiveszni látszanak ama régi, kissé kopottas, ám annál barátságosabb „ivóházak", melyek a falusi korcsmák utódaiként a szomszédoknak kínáltak alkalmat, hogy egy-egy korsó fölött egymás társaságában csöndben elüldögéljenek, avagy megvitassák az aznap történteket. Helyüket sorra elfoglalták a közcégek által fenntartott, fizetett alkalmazottakkal működtetett, újmódi „gin paloták", eme fényes és impozáns, soktermes, tiszta és gyors kiszolgálású mulatóhelyek. Bárpultjaik előtt férfiak és nők sorjáznak szakadatlan menetben, az áhított nedűt mihamarabb magukba döntve. Ráérős ácsorgásra, csöndes elüldögélésre ezek a helyek többé nem ösztönöznek. Az egésznek tisztán üzleti jellege van, mindent áthat a fogyasztás komor rítusa, melyben az ital egyrészt pusztán mint tömegszükséglet, másrészt mint jó pénzen értékesített árucikk jelenik meg. Ama jámbor, tájékozatlan emberbarátok által gyakorta hangoztatott érv, miszerint a kocsma nem egyéb, mint a „munkásnép klubja", s ezért, ha nem akarunk még komolyabb lelkifurdalást szerezni magunknak, jobb, ha érintetlenül hagyjuk - e helyek láttán mindenestől elveszti értelmét. Egyébként is, jókora tévedés azt hinni, hogy a mai átlagember napi munkája végeztén még kivágyna az éjszakába. Hosszú és fárasztó út hazáig, vacsora, egy jó pipa s aztán az ágy csupán ennyi száz- és százezrek szokásos esti programja. Minden emberbaráti és felekezeti missziósmunka egyik legfőbb akadálya, hogy a meglett férfiakat esténként úgyszólván lehetetlen elcsalni a házi tűzhelyek mellől. A könnyelmű italfogyasztásért javarészt inkább a munkába menet és munkából jövet útjai, az ebédszünetek, a szombat esték és legfőképp a vasárnapok a felelősek - a modern nagyvárosi élet ama, talán leginkább lehangoló látványa, ahogyan vasárnap hajnalonként a sötét és kihalt utcákon feltűnik a kocsmanyitásra várakozó komor és szótlan férfiak vég nélküli sora.