A város alatt - Budapesti Negyed 5. (1994. ősz)

LENT - NAGY LAJOS Pincenapló (részletek)

a lejárat. Egy kanyarodó lépcsőn kis helyiségbe érkeztünk, azt később raktárnak használtuk, onnan megint lépcső vezetett le egy másik kisebb helyiségbe. Ebből a kis négyszögű térből jobbra hosszú, keskeny folyosón juthattunk az óvóhelyre, balra meg egy műhelybe. Válogathattunk a térben, ide-oda sétálhattunk. A lépcső közelében szabad volt cigarettázni. Mindig cigarettáztak itt néhányan. Egyik cigarettáról a másikra gyújtottak az itt ácsorgók, szaporán fújták a füstöt, a füst kifúvása sóhajtásnak is beillett, de azt hitték, hogy ők nem félnek. Mind gyakrabban hallottam ezt a bölcsességet: sorsát senki el nem kerülheti. Egy szegény lány ismételgette ezt folyton. Rá nem is haragudtam. Mit tehetett volna? Semmit. Kényszerű helyzetét hamis okoskodással kellett elviselnie. Ő nem vonulhatott le budai biztos sziklatermekbe. Én majdnem mindig egy ládán ültem és hallgattam. Nehezen szólalt meg akárki is. Az emberek arca elkomorult, mintha mély gondokba merültek volna. Gondolatuk persze nem támadt, sem mély, sem felületes. Valaki halkan mondta: jaj!, más meg idétlen szavakat mormogott, nyilván dühében. Ha hirtelen felelnie kellett volna, hogy kire, mire haragszik, azt mondta volna: az ellenségre. No, de ki a mi ellenségünk? Mindegy, ő a repülőkre haragudott csak, meg aztán - okosan kellett viselkednie. Igen, minduntalan fel kellett tételeznem, hogy az emberek talán nem olyan ostobák, mint amilyeneknek látszanak, hanem: okosan viselkednek. A lecke fel van adva, s ők tudják ezt. Néha mégis mondtam valamit. Egy toporgó, helyét alig lelő, riadt képű katonának kezdtem magyarázni: - Látja, mi itt lenn félünk és csodálkozunk. Nem érjük fel ésszel, hogyan teheti meg az ember, hogy felül a gépre, békés városok fölé repül, és bombát hullat embertársaira. Hogyan is lehet ez? A katona bólogatott. - De akik itt rettegnek - és most rá is céloztam, hanggal, tekintettel, úgy, hogy értse -, azok, ha ők ülnének a gépen, ugyancsak kegyetlen közönnyel hajigálnák a bombát. Elhallgattam, vártam, hogy mit szól ehhez. Nem tudta tagadni szavaim igazságát. - Hát... így szokott lenni. - Csak a helyzetben van a különbség. Aki fenn ül a gépen, az szórakozik. Örül, nevet. És azt hiszi, hogy neki bombát dobni kötelessége. Hogy üdvös dolgot cselekszik. Aki meg a pincébe bújt, az remeg, csodálkozik, nem érti az egészet, fel van háborodva. A katona zavartan mosolygott.