A város alatt - Budapesti Negyed 5. (1994. ősz)

MÉLYBEN (függelék) - SALI EMIL Budapest közműrendszerei

képességű telefonközpont létesítését, földkábelek fektetését és az áttérést a számmal való hívásra. Az új központot a Szerecsen utcában (ma: Paulay Ede u.) létesítették 3000 állomás fogadására, és megkezdték a vezetékhálózat részbeni föld alatti kiépítését ún. tömbcsatornák létesítésével (az első kábelt 1899 márciusában húzták be az építménybe). 1901. június 29-én kötelezővé vált a számmal való hívás, ugyanis az 5300 előfizetői nevet és számot a telefonközpontos kezelők már nem tudták követni. 1903-ra elkészült a 10 000 előfizetőre berendezett új központ a Nagymező utcában (Teréz központ), és ennek bekapcsolásakor a tömbcsatornák hossza már meghaladta a 35 km-t. Az új központ elkészültével két kisebb helyi központot megszüntettek, így Budapest távbeszélőszolgálata egy helyen összpontosult. A Nagymező utcai központ épületének egyik jellegzetes tartozéka volt a nagy huzaltorony, amelyből négy irányban kb. 500 - a központ környékéhez tartozó - előfizetői vezeték ágazott le. Az elkövetkező években az előfizetők száma évi 16%-kal gyarapodott, a Nagymező utcai központot ezért három lépcsőben 18 000 vonal befogadására kibővítették. Már 1908-ban felmerült egy második nagy befogadóképességű központ létesítésének az igénye, de az 1910-ben megindult építést és az 1913-ban megindult szerelést az I. világháború miatt csak 1917-ben fejezték be. A Mária Terézia téren (ma: Horváth Mihály tér) épült József központ 15 000 előfizetőt tudott befogadni. 1920-ban 10 éves fejlesztési terv készült a távbeszélő szolgáltatás javítására, amelyben már elhatározták a budapesti és a környékbeli települések hálózatának egységesítését és 65 000 előfizető fogadására alkalmas automatikus működésű központok létesítését. Ugyancsak a fejlesztési tervben döntöttek a hálózati fejlesztések és a rekonstrukciók végrehajtásáról, valamint arról, hogy az átalánydíjas elszámolásról át kell térni a beszélgetések száma szerinti díjazásra. Ez utóbbit 1924-ben vezették be, és eredményeként a főállomásonkénti beszélgetések napi száma 14-15-ről 5,29-re esett vissza. 1924 tavaszán a ködös, zúzmarás időjárás hatására a légvezetékes hálózat jelentékeny része összeroskadt, amit ugyan helyreállítottak, de üzembiztonságát továbbra sem tartották kielégítőnek. A nagy számú (120-160) vezetékből álló, 100-120 m távolságra kifeszített légvezetékek szakadásból és érintkezésből bekövetkező zavarai sok gondot jelentettek. 1924-ben a hálózatban 11 227 km légvezetékes áramkör és 92 235 km kábelérpár volt, amely az elvégzett rekonstmkció és fejlesztés eredményeként 1930-ra 7980 illetve 136 095 km-re változott. Az automatizálási program szerint a Teréz és József központokat egyaránt 20 000 előfizető fogadására kellett alkalmassá tenni, és a fennmaradó 25 000 előfizető fogadására új központokat (illetve mellékközpontot) kellett létesíteni. 1928-ban nyitották meg a Krisztina központot, valamint három kézi kapcsolású mellékközpontját Budán, valamint a Belváros központot Pesten, így megvalósult az automatizált és decentralizált központrendszer. Az 1929-32-ben átadott központokkal az automatizálás befejezést nyert. 1930-ban újabb fejlesztési terv készült, amely már 100 000 előfizető kiszolgálását célozta meg, további központok megvalósításával (Erzsébet, Ferenc). 1940-re a budapesti egységes rendszerben már 80 000 fölött volt az állomások száma, de az összes fővonal 60%-a Budapestre koncentrálódott, amikor Rómán keresztül távbeszélő kapcsolatot lehetett létesíteni pl. Japánnal, Kanadával és Hawaival. A II. világháború során a távbeszélő hálózat is jelentékeny károkat szenvedett, majd azt követően a fejlesztések viszonylag lassú ütemben folytak, annak ellenére, hogy a technika fejlődésével világszerte óriási távközlési beruházások voltak.