A város alatt - Budapesti Negyed 5. (1994. ősz)
MÉLYBEN (függelék) - SALI EMIL Budapest közműrendszerei
6308-ra csökkent, míg a villamos lámpatestek száma megháromszorozódott (1925-ben 9492 db). 1923- ra Budapest közvilágítása nagyon vegyes képet mutatott, hiszen a házak falán 6124, a vasúti oszlopokon 2400, a főutakon 581 izzólámpa működött, s emellett még volt 1070 petróleumlámpa és több ezer gázlámpa is. 1924- ben a főváros közvilágítással foglalkozó osztályt hozott létre, amely átfogó koncepciót dolgozott ki. Bevezették a féléjjeles világítást (éjfélkor vagy minden második lámpát, vagy a lámpatest egyik izzóját kikapcsolták), megkezdődött az utak feletti átfeszített világítás és az egy-vagy kétkarú pásztorbot oszlopok alkalmazása. 1928 nyarán kísérleti jelleggel díszvilágítással látták el a Halászbástyát és a Mátyás templomot. 1930-ban leszerelték az utolsó 45 petróleumlámpát, és újra fejlődésnek indult a gázvilágítás, de ezt elsősorban már csak a peremkerületekben alkalmazták. A II. világháborúban a közvilágítási rendszer jelentős hányada megsemmisült vagy megrongálódott, a károk helyreállítása 1949-ig tartott. Nagy-Budapest megalakulásakor a lámpahelyek száma közel megduplázódott, de a közvilágítás az 1950-es évek második feléig nem sokat fejlődött. A nagy fejlesztések 1956 után indultak, s ennek eredményeként 1960-ra közel 100 ezer villamos fényforrás (közel 80%-a normál izzólámpa) - 9,7 MW beépített teljesítménnyel - és 11 232 db égő gázláng szolgálta a közvilágítást. Az 1960-as évek végére a gázvilágítás gyakorlatilag megszűnt, egyeduralkodóvá vált az elektromos közvilágítás. Mindenütt nőtt a megvilágítás erőssége a nagyobb fényerejű, de nagyobb fogyasztású higanygőzlámpák alkalmazásával. A fejlesztések eredményeként 1985-re a fényforrások száma 222 391, beépített teljesítményük 34,4 MW volt. Az 1980-as évek közepén energiatakarékossági program keretében kezdődött el az ún. sárgítás, azaz a nagynyomású nátriumlámpák alkalmazása, amelyek ugyanazt a megvilágítási erősséget kisebb teljesítmény mellett tudják biztosítani. 1992-re a 230 370 fényforrás beépített teljesítménye 28,4 MW-ra csökkent. A közvilágítás mellett több mint 70 létesítmény díszvilágítását is biztosítja a főváros elektromos hálózata. Távbeszélő ellátás Egy 1880. május 20-án kelt okirat alapján Puskás Ferenc (Puskás Tivadar fivére) kizárólagos jogot nyert arra, hogy Budapest főváros és Újpest község területén közvetlen érintkezések céljára szolgáló távbeszélő összeköttetéseket létesíthessen. Az engedély birtokában kezdődött meg a távbeszélőhálózat kiépítése. Budapesten a legelső távbeszélő összeköttetés 1881 elején létesült a Közmunka- és Közlekedési Minisztérium Tükör utcai hivatala és - annak Mária Valéria utcában elhelyezett - műszaki szakosztálya között. 1881. május 1-én helyezték üzembe az első budapesti távbeszélő központot a Fürdő utcában (ma: József Attila u.), 25 előfizetővel. A második központot három hónappal később adták át a Királyi Pál utcában. 1882-ben már 291 volt a bekapcsolt állomások száma, ebből 27 volt Budán (a budai és a pesti oldalt a Margit-híd alatt elhelyezett 5 vezetékes kábel kötötte össze), a hálózat túlnyomórészt légvezetékekből épült fel. 1890-re az előfizetők száma 1436-ra nőtt és ehhez kapcsolódóan 6 központ látta el a szolgálatot. Ezen időszakban valósult meg a Budapest-Bécs interurbán összeköttetés is. A légvezetékes hálózat hibái miatt egyre gyakoribbá váltak az előfizetői panaszok. A panaszok okainak kivizsgálására kiküldött bizottság jelentése alapján elhatározták a falitartókra helyezett vezetékhálózatnak tetőtartókra való áthelyezését, egy új, nagy befogadó-