A város alatt - Budapesti Negyed 5. (1994. ősz)

MÉLYBEN (függelék) - SALI EMIL Budapest közműrendszerei

Gázellátás Pesten 1856 decemberében indult a gázszolgáltatás, miután a Triesti Altalános Osztrák Gáztársulat megépítette a Lóvásár téren (ma: Köztársaság tér) az első gázgyárat, s az első gázlámpák is kigyúltak az akkori Kerepesi úton és a Belváros utcáiban. Az első években a gázt (világítógáz) szinte kizárólag világításra, azon belül is főként közvilágításra használták. 1862-ben gázcsövet vezettek át a Lánchídon keresztül Budára. A következő évtizedekben további gázgyárakat építettek a Kisrókus utcában (1866), a Váci úton (1872), Újpesten (1878), a Soroksári úton (1884), majd a Ferencvárosban (1900). A gázellátó hálózat is dinamikus ütemben fejlődött, az 1880-as 97,5 km-ről 1900-ra 434 km-re növekedett, s ekkor az értékesített gázmennyiség már 38 millió m

3 volt. 1910-ben a főváros vezetése megvette a Gázművet, és elhatározta egy nagy gázgyár létesítését. Az Óbudai Gázgyárat 1913-ban helyezték üzembe, majd a korábban építetteket fokozatosan felszámolták. Az 1920-as években újfajta háztartási készülékek kerültek forgalomba, nőtt a konyhai fogyasztás, és növekedni kezdett a melegvíz-szolgáltató berendezések száma is. Mindezek együttes hatására a csőhálózat hossza 1930-ra elérte a 877 km-t, s az értékesített gázmennyiség a 96,7 millió m-t, annak ellenére, hogy a gázgyártáshoz szükséges ún. gázszén beszerzése nehézségekbe ütközött. A sűrűn lakott városrészekben a gázszolgáltatás majdnem teljeskörűvé vált. 1933-ban a gázmennyiség növelésére vízgázgyár épült, ennek terméke nagy hidrogéntartalma miatt értékes hígítógáz volt. 1944-ben két újabb kokszolóblokk épült Óbudán, a hálózat hossza pedig meghaladta az 1000 km-t, amelyben egyre növekedett a nagyobb átmérők aránya. A II. világháborúban a gáztartók és a dunai átvezetések teljesen megsemmisültek, ennek ellenére a gázszolgáltatás csupán 3 hónapig szünetelt 1945-ben. A helyreállítás 1947-re fejeződött be, de 1950-ben az 1290 km-es hálózaton még csupán 49,3 millió m

3 gázt értékesítettek. Az 1950-es évek iparosításának gázigényeit gázgyártással nem tudták volna követni, ezért 1949- ben a zalai olajat Csepelre szállító vezetéken eleinte szakaszosan, 1962-től csakis földgázt szállítottak a fővárosba, és ezzel javították a gáz fűtőértékét az Óbudai Gázgyárban. Minden lehetséges módon továbbfejlesztették az Óbudai Gázgyár kapacitását, s így az 1950- es évek végén a csúcstermelés meghaladta a napi 1 millió m -t. 1962-re megépült a dunaújvárosi kokszoló gázának (kamragáz) Budapestre szállítását biztosító kb. 70 km-es célvezeték. Az 1960-as évek elején a gázellátás óriási fejlődésnek indult, mert megkezdték a gáz fűtési célú felhasználását. Ennek bevezetése azt eredményezte, hogy a téli fogyasztás a nyárinak többszörösére nőtt, 1960-ban már 238,4 ezer lakás csatlakozott a gázhálózatra. Az igények kielégítésére megkezdték az alföldi földgáz felhozatalát, s a terhelési csúcsok kiegyenlítésére Őrszentmiklóson föld alatti gáztárolót létesítettek. Kiépült a fővárost körülvevő 40 bar nyomású körvezeték budai szakasza. Mindezek együttes eredményeként lehetővé vált az ipari üzemek gázfelhasználásának növelése is. 1966-ban üzembe helyezték a Kőbányai Gázgyár első két levegős földgázbontóját, amelynek alapanyaga kamragáz és földgáz volt. A későbbi bővítéssel ez a termelőbázis is már 1,5 millió m/nap városigázt tudott előállítani. A 3 millió m' /napos termelőkapacitást azonban egyre kevésbé bírta az elöregedett gázhálózat szétosztani, ezért gyors megoldásként először a gáz égéshőjét növelték 16 800 kJ/m -ről 21 000 kj/m

3-re, és növelték a készülékek nyomását 5 mbar-ról 8,5 mbar-ra. Ezekkel a beavatkozásokkal a hálózat kapacitása kb. 35%kal emelkedett. 1968-69-re a további fejlesztésekkel teljesen kimerült a városigáz előállító kapacitás bővítésének a lehetősége (3,5 millió m /nap), sok sze-