A város alatt - Budapesti Negyed 5. (1994. ősz)

MÉLYBEN (függelék) - SALI EMIL Budapest közműrendszerei

nes alapú gázgyártó használhatatlanná vált. 1969-ben megkezdték a földgázra való átállás kísérleti programját (Római-part). 1970- ben az értékesített 704,5 millió m

3-ből 443,2 millió m

3 már földgáz volt, s ezt 1872,7 km hosszúságú csőhálózat osztotta szét. Még ugyanebben az évben hagyták jóvá a földgáz-felhasználás programját, amely egyben azt is jelentette, hogy Budapest illetve Magyarország gázhálózata egy kontinentális rendszer részévé válik. Ez 1979-re valósult meg, amikor megkezdődött az orenburgi földgáz behozatala. 1971- ben megkezdődött a gázellátó hálózat tervszerű átállítási programja városigázról földgázra. Az átállítást a belvárosi területeken kezdték, és fokozatosan haladtak a városhatár felé. 340 ezer fogyasztó gázkészülékét állították át 1988-as befejezéssel. Időközben megszűnt a szénalapú gázgyártás (1984), 1987-ben az Óbudai Gázgyár végleg befejezte működését, 1988ban felhagytak a dunaújvárosi gázszállítással is. Végezetül a Kőbányai és az Albertfalvai Gázgyárat szüntették meg. A gázellátás biztonságának fokozására 1988ban elkészült a körvezeték Kőbányára vezető (kb. 10 km-es, 40 bar nyomású) leágazása, és ez lehetővé tette a gázfogyasztás növekedését illetve a gázellátó hálózat további jelentős bővítését. Ezt bizonyítja, hogy az 1985-ös 2633,1 km-es hálózathossz 1992 végére 4386,9 km-re, az ellátott lakások száma 552 ezerről 668 ezerre növekedett. A főváros gázellátását napjainkban (1992) jellemző adatok: - értékesített földgáz mennyisege ebből a háztartások részére értékesített - egy háztartásra jutó átlagos gázfogyasztás - a gázcsőhálózat hossza (1991) ebből nagynyomású (40-64 bar) 2424,6 millió m 647,8 millió rn 993 irf 4209,1 km 19,2 km nagyközépnyomású (6 bar) 490,1 km - nagynyomású átadóállomások száma 12 db - körzeti nyomásszabályozók száma 310 db Távhőellátás A távhőellátás kezdetének Budapesten 1899 tekinthető, ekkor helyezték ugyanis üzembe az Országházat ellátó távfűtési rendszert, amelynek hőtermelő központját a mai Marko u. környékén - a fogyasztótól viszonylag távol - helyezték el. Az 1930-as évek elején tanulmány készült a főváros távfűtésének műszaki-gazdasági megvalósíthatóságáról, de ezt csak egyes házak ill. intézmények távfűtéssel való ellátása követte. Budapest néhány pontján az 1950-es évek elején már voltak távfűtött lakások. Csepelen 210, Kőbányán 354 lakás távfűtését biztosította a Csepeli Vasmű ill. a Kőbányai Sörgyár. Ugyancsak távfűtésnek tekinthető, hogy a Margitsziget hőforrásaiból a hét néhány napján melegvízzel láttak el néhány száz lakást a XIII. kerületben. A tömeges távhőellátás az 1950-es évek végén kezdődött, amikor a XIII. kerületben a Révész utcai erőmű, a XI. kerületben kelenföldi erőmű hőbázissal távfűtéses lakótelepek épültek. 1960-ban - a 15 éves lakásépítési program kezdetekor - a távfűtésbe bekapcsolt lakások száma 4839, a hálózat hossza 16,3 km volt. Az elkövetkező 10 évben közel 40 ezer lakást kapcsoltak be a távfűtésbe, és a hálózat hossza 113,3 km-re nőtt. Megkezdték a budai Vár távhőellátását is. 1960-65 között távhőellátásra az ipari és közcélú fűtőerőművek (kelenföldi, angyalföldi, kőbányai, újpesti, kispesti, csepeli) villamosenergia-termelése mellett és után keletkezett ún. „hulladék" hőenergiát használták fel a lakossági és kommunális igények kielégítésére, amely még ma is a leggazdaságosabb ellátási le-