A város alatt - Budapesti Negyed 5. (1994. ősz)

ILLEGALITÁSBAN - CSIZMADIA ERVIN A szamizdat szubkultúrája

miségi létből való kilépés, egy tágabb második nyilvánosság megteremtése, mert mindez „Első lépcsője lehet annak, hogy az értelmiségi kritika túljusson a magánbeszélgetések és a rossz közérzetek kontemplativitásán" (Petri). Ugyanakkor vannak ennek ellenzői is (Tordai Zádor, 19. válaszoló; Laki Mihály, 33. válaszoló). A fő dilemma tükröződik ebben a problémában, mert a második nyilvánosság kereteinek kiépítése, esetleg ellenzéki intézmények létrehozása a rendszer irritálását jelentheti. Nem is beszélve arról, hogy individuális magatartási mintákat nem célszerű kollektív követelményekké fogalmazni és mások elé állítani. Márpedig a volt marxisták számára éppen azt a célt szolgálta a Marx a 4. évtizedben kötet, hogy korábbi világnézetük két dogmáját, elitizmusukat és az izmusjelleget általában föladják. A Túlpartról legfontosabb üzenete, hogy a társadalomnak kell „megszólalnia", nem pedig az értelmiségnek kényszeríteni rá céljait a társadalomra. Politikai alternatíva vagy politikai kultúra (Vita a szamizdatról és az értelmiségről) Láthattuk az eddigiekből, hogy az ifjúlukácsisták, majd a részben belőle kinőtt disszidens értelmiség 1968 és 1978 között számos vitát folytatott. Az 197l-es Lukácskörkérdéstől kezdve az 1978-79-es Túlpartról-ig több menetben, időről időre fölmerültek a Kádár-rendszerrel, a szovjet típusú társadalmak működésével kapcsolatos kérdések, és ezekre a kérdésekre többnyire túlságosan teoretikus válaszok születtek. A fiatal Lukács-tanítványok ugyan 1968 után kevés illúziót tápláltak a rendszer javíthatóságát, reformálhatóságát illetően, de gondolkodásuk '68 után is erősen kötődött a marxizmus kategóriáihoz, fogalmi kereteihez. Az 1978 előtti viták lényegében a maxizmus körül folyó viták voltak; a változás 1978-tól kezdődően következett be. Mégpedig döntően három okból. Először is a marxizmusnak mint értelmezési keretnek a zárójelbe kerülése miatt. Nem mondhatjuk, hogy a marxizmustól szinte varázsütésre szabadultak volna meg, de azt igen, hogy erre az időszakra a marxizmus elveszítette teoretikus magyarázó érvényét, fölöslegessé vált. Másodszor az empirikus rendszerleírás nem tűrt meg többé előregyártott elméleti dogmákat. Végül harmadszor: erre a korszakra a korábbi, meglehetősen szűk marxista-volt marxista disszidensek mellett más csoportok is megjelentek, amelyek alapvetően befolyásolták a viták jellegét, irányát. A Kenedi János által kirobbantott „Mi az ördögöt fogunk csinálni"-vita tehát már nem vagy nem pusztán a korábbi kérdések körül forgott. Már nem az volt a tétje, hogy bárki is tisztázza a marxizmushoz fűződő viszonyát, és ebből vezesse le az általa elképzelt követendő stratégiát. A cél az volt, hogy a disszidens értelmiség a továbblépésről gondolkodjék. Kenedi János és Radnóti Sándor vitája a már korábban bemutatott Naplóban jelent meg 1977-78 fordulóján, nem sokkal a Napló indulása után. A Napló a disszidens kommunikáció akkori legautentikusabb színtere volt, alapjában azt a célt szolgálta, hogy a résztvevők dokumentálják gondola-