A város alatt - Budapesti Negyed 5. (1994. ősz)

ILLEGALITÁSBAN - CSIZMADIA ERVIN A szamizdat szubkultúrája

Az akkori magyar közállapotokat és közgondolkodást jelzi, hogy a szerzők által egy év alatt fölkeresett száz-száztíz személy közül csak 39 merte válaszait nyomtatásban is vállalni; körülbelül tízen válaszoltak ugyan a kérdésekre, de nem járultak hozzá válaszaik publikálásához; több mint ötvenen pedig fogadni sem voltak hajlandók (vagy ha igen, érdemben nem tárgyaltak velük) a kérdőív összeállítóit. Legalább húsz személy azért tagadta meg az együttműködést, mert BM-provokátorokat vélt fölfedezni a kérdezőkben. Végül az elutasítók közül számosan a kérdezők „névtelenségével" indokolták döntésüket, mert attól tartottak, hogy ez a „névtelenség" esetleg még egy pert is eredményezhet. (Ez egyébként egyáltalán nem volt pesszimista föltételezés, hiszen - mint mindjárt látni fogjuk - 1973-74 után a hatóságok valóban kevésbé foglalkoztak az „ismertebb" nevekkel, és annál több eljárást folytattak le úgynevezett „névtelenekkel" szemben.) A várakozásokkal ellentétben az ügynek nem lett semmiféle rendőrségi következménye. Pontosabban - mint Farkas Péter egy leírásából tudjuk - évekkel később, 1981. november 4-én behívták a Kürt utcai rendőrségre, de akkor sem az érdekelte a kihallgatókat, hogy kik név szerint a Túlpartról válaszadói, hanem csak demonstrálni akarták: mindent tudnak róla. A Túlpartrólnak azonban semmiféle más hatósági következménye nem volt. A szerkesztők a többszáz oldalas nyersanyagból egy kerekasztalt „montíroztak" össze, amelybe különböző tematikák szerint összerendezték az egyes nyilatkozók válaszait. A demokrácia, a tabu, a cenzúraöncenzúra, a hatalmi rendszer és az értelmiség állapota voltak a szerkesztők által kiugratott szempontok. Eredeti terveik szerint 16 kérdést tettek föl a válaszadóknak, de ez a vizsgálat második részében kiegészült spontán beszélgetéssel. A megjelent kötet Függelékében pedig a 39 válaszoló véleménye olvasható egymás után. A válaszolók „név nélkül" adták meg válaszaikat, némi támpontként korukat, nemüket és foglalkozásukat megjelölve. Az általam fölhasznált példányon azonban föl vannak tüntetve a nevek is, amelyből megállapítható, hogy a disszidens, féldisszidens, marginális értelmiség képviselőiről volt szó. (A Lukács-iskola és -óvoda tagjairól, Hegedűs András néhány tanítványáról, a Kemény-iskola tagjairól, néhány reformközgazdászról, néhány népi íróról, egy-két '56-osról és történészről és pár kevésbé ismert - föltchetőleg a kérdezők ismeretségi körébe tartozó - tanárról. Ugyanakkor föltehetőleg nyugati tartózkodása miatt hiányzik a kötetből Kenedi János, Kis János vagy Haraszti Miklós is. Nincs tudomásom a „távolmaradás" okairól, csak mint tényt rögzítem, semmiféle következtetést nem kívánok levonni belőle.) A névnélküliség egyáltalán nem tekinthető meglepőnek. 1973-74 és 1977 között még a valamennyire ismert marginális társadalomtudományi értelmiség is „névtelennek" számított. 1977-ig az 1973-74-ben kiszorított filozófusok, szociológusok fiatalabb nemzedékének nem igazán állt rendelkezésére a nemzetközi közvélemény és a külföldi nyilvánosság támogatása. A Budapesti Iskola (Heller, Fehér, Vajda, Márkus, Hegedűs, Márkus Mária) a hatvanas évek közepétől-második felétől rendszeres szereplője volt a nyugati baloldali folyó-