A város alatt - Budapesti Negyed 5. (1994. ősz)

ILLEGALITÁSBAN - CSIZMADIA ERVIN A szamizdat szubkultúrája

iratoknak és tudományos konferenciáknak, nemzetközileg jegyzett nevek voltak, állásfoglalásaik széles nyilvánossága bizonyos oltalmat jelentett nekik. Az ifjúlukácsisták és más, még kevésbé ismert csoportok megítélése azonban ettől eltérő volt. Valószínűleg azért, mert 1977 előtt ezek a csoportok nem tettek egyértelmű politikai gesztusokat; Nyugatról - különösen az emigrációból - nézve talán túlságosan baloldalinak látszottak. De érdekes módon az 1977 utáni időszakban sem volt elég a változó külföldi megítélés ahhoz, hogy ez a fiatalabb nemzedék azonnal és minden témában saját névvel jelentkezett volna. Pontosabban a Marx a 4. évtizedben és a Profil tapasztalatai (többeknek fölmondták munkahelyén) arról győzték meg az értelmiséget, hogy saját néven szerepelni még mindig kockázatos. Talán nem véletlen, hogy egészen a Magyar Füzetek 1. számáig a Bence - Kis-szerzőpáros is a Marc Rakovski álnevet használja. Nézetem szerint a hazai és ennek nyomán a nyugati (francia) emigráció közötti viszony rendeződése és a nyugati magyar nyelvű nyilvánosság védelme is közrejátszott abban, hogy az álneveket 1978-tól saját nevek váltják föl. (E tekintetben persze különbség volt az állásnélküliek és az állásban lévők között. Ez utóbbi csoportnak több „vesztenivalója" volt, s például a Chartaaláírás után a hatósági retorziók elsősorban ezt a réteget érintették). S most térjünk rá a Túlpartról című kötetre, amely névtelenségével együtt is a disszidens magyar értelmiség Kádár-rendszerbeli tudatállapotának első látlelete. A kötet „alapélménye" nyilvánvalóan a rendszer zavartalan működése, kedvező nemzetközi megítélése, és a különféle tudományterületek, művészeti ágak „renitens" alkotóinak lehetőségei közötti ellentmondás. Az interjúkból (és a montírozott kerekasztalból) három dolog derül ki. Az egyik az, hogy a nyilatkozók egyáltalán nem tartják jónak a helyzetet; a másik: jónéhány kérdést különbözőképpen látnak (például a tabu, az öncenzúra kérdését); és végül: tanácstalanok vagy bizonytalanok az értelmiség további szerepét, lehetőségeit illetően. Miért tartják rossznak a helyzetet? Mindenekelőtt azért, mert a konformista értelmiségi (és nem értelmiségi) magatartásformákat helyezi előtérbe; magyarán: azok boldogulhatnak leginkább, akik elfogadják a létező játékszabályokat, belenyugszanak a létező állapotok megváltoztathatatlanságába. Miért teszik ezt az emberek? Bauer Tamás szerint (32. válaszoló) azért, mert „amibe belenyugszanak az emberek, az nem olyan rossz. Es a nem-belenyugvásnak a kockázata nagyon nagy." Földvári Tamás viszont az ellenkezőjét fogalmazza meg (11. válaszoló): „Az az érzésem, hogy olyan mértékű gazdasági romlás várható, hogy egyre többen fogják azt mondani, hogy itt tenni kéne valamit." Melyik vélemény járt közelebb az igazsághoz? Az első azt a véleményt rögzítette, amely a hetvenes évek második felében korántsem egyedi volt: a rendszernek vannak tartalékai, az (intézményen belüli) értelmiség számára van cselekvési tér, és különben is, amíg a társadalom nagyobbnak tekinti a nem-belenyugvás kockázatát a belenyugvásénál, a helyzet érdemben nem változhat. A második vélemény ellenben épp abban bízik, hogy a feltételek romlásával