A város alatt - Budapesti Negyed 5. (1994. ősz)
ILLEGALITÁSBAN - CSIZMADIA ERVIN A szamizdat szubkultúrája
sődlegesen nem a marxizmushoz való viszonyban érhető tetten, hanem a „létező szocializmushoz" való morális és politikai viszony közösségében. 11 Mindez igen fontos distinkció. Arra hívja föl a figyelmet, hogy a marxizmushoz való viszony (ezt egyébként láthattuk már a Lukács-körkérdésnél is) nagyon eltérő, míg nagyjából hasonló magához a rendszerhez való viszony. Ezzel szemben Erdélyi Agnes úgy látja, hogy a reneszánsz marxisták ifjú nemzedéke elfogadta, hogy van egy általános képlet, és nem vizsgálta meg: mi a múlandó és mi a maradandó belőle; „abból indultunk ki, hogy létezik egy olyan residium, melyet az 12 sem érint, ha minden egyéb mulandó". A marxizmus sajátságosan pszichológiai (de generációs) mozzanatára hívja föl a figyelmet Kovács András. Tizenöt év Marxszal című önéletrajzi írásában azt a lélektani szükségletet fogalmazza meg, amely a marxizmus felé hajtotta. „Számomra a hatvanas évek fagyos levegőjében a marxizmus volt a balhé". Ugyanakkor szintén Kovács András utal arra is, hogy a korai Marx-művek antibürokratizmusát fölfedező Marx-reneszánszot az egyetemen sokan reformizmusnak, Kovácsot a „burzsoázia szekértolójának" nevezik. 13 A kötet sajnos erről a nemzedéken belüli villongásról legföljebb csak igen közvetett formában tudósít. A 70-es évek második felében (de lényegében már '68 után) fölszámolódtak azok a szembenállások, amelyek például a reformmarxistákat és a maoistákat olyannyira szembeállították 10. Beke László, 8. o. 11. BendcrHamburger, 10. o. 12. Erdélyi Ágnes, 135. o. egymással. Ezek azonban nem azért történtek, mert egy elméleti marxizmus „középútján" találkoztak volna a nézetek, hanem azért, mert az óvoda (a „generáció") tagjai rájöttek: a közösnek vélt filozófiai tradícióhoz való viszonynál fontosabb számukra a politikai rendszerhez való viszonyuk. Arról, hogy ez a folyamat mennyire nem volt könnyen földolgozható, Kenedi János tudósít, amikor arról beszél: 1977 előtt sokan „katapultáltak" a miszticizmus, a buddhizmus, a teológia irányába vagy egyszerűen megváltoztatták a véleményüket a marxizmuson belül, esetleg belesimultak a kurzusmarxizmusba: „olyanok is, akiktől mind a hivatalos szerep, mind a hivatalos ideológia távol állt." Talán nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom: ez a veszteség annak a folyamatnak a viszszája volt, amelynek során a fiatal nonkonformista értelmiség „rendszerelhagyó" magatartása kialakult. Mivel ennek nem voltak tradíciói Magyarországon, mert az értelmiség egymást követő nemzedékei 1956 után nem szocializálódhattak bele (például Lengyelországhoz hasonlóan) az ellenkulturális intézmények és ellenideológiák valamennyire összefüggő rendszerébe, amikor megindult az ellenkultúra „eredeti felhalmozódása" (Bence - Kis), ez nemcsak a hivatalos hatalommal és intézményrendszerrel került szembe, de a generáción belüli másfajta tájékozódással is. Ezért valóban igazat kell adnunk Bendának és Hamburgernek: a rendszerhez való hasonló viszony fontosabb volt a marxiz13. Kovócs András, 200. o. 14. Kenedi János, 194. o.
