Kultuszok és kultuszhelyek - Budapesti Negyed 3. (1994. tavasz)

APÁK ÉS HŐSÖK - SZABÓ DÁNIEL A nemzeti áldozatkészség szobra

A szobrok egymásutánisága valamenynyire a tapasztalatok halmozódását is jelenti. Ez vonatkozik az adományok lehetséges demokratizmusára is. Az „etalonnál", a bécsi szobornál határoztatott meg, hogy már minimális összeg befizetése lehetőséget ad a szögelés szertartására. Itt mindenki azonos szöget ver be, csak az uralkodóház(ak) szögei különböznek ezektől, ezek aranyszögek. Az idő előrehaladtával egyre általánosabbá válik az eredeti egyenlőség feloldása, bár „a legkisebb összeg is jogosít az alapvető funkcióra"-faktor végig megmarad, sőt a diákszögek bevezetésével még szélesebb körre akarják kiterjeszteni a szoborhoz tartozók közösségét. A budapesti, berlini és a szebeni szobornál már teljes árlap jelenik meg: a befizetett öszszegtől függ a szög (esetleg lemez) anyaga, formája és elhelyezési helye. Míg kezdetben pusztán egy nagyon általános, sőt leginkább szimbolikus társadalmi hierarchia jelenik meg a szobrokon, addig a későbbi emlékművek már a polgári (gazdasági) erőt is figyelembe kívánják venni. Ezeknél a speciális szögeknél is nyoma van a hagyományos értékrendnek, mivel a nagyobb felszegezett lemezekre címert lehet rávésetni: ez azok privilegizált helyzetét hangsúlyozza, akik nem pusztán pénzzel, de a nemesi presztízs akvizitumaival is rendelkeznek. Az egyén A jótékonysági akciók igen fontos előmozdítója az a tény, hogy az adományozó neve megörökíttetik. A világháborús újságokat olvasva rendszeresen találkozunk azok listájával, akik ehhez vagy ahhoz az akcióhoz kisebb-nagyobb összeggel hozzájárultak. A nyilvánosság kihívása egyértelműen segíti a minél nagyobb összeg összegyűlését. Ennek mindenekelőtt a kisebb közösségekben van szerepe, a saját csoportban való elhelyezkedés szempontjából. A Nemzeti Áldozatkészség Szobrának megalkotói tisztában vannak ezzel a ténynyel, s továbbfejlesztik a bécsi ötletet. Már a „Wehrmann im Eisen"-nek is van emlékkönyve, s az adakozók itt is emléklapot kapnak háborús hozzájárulásukról. A budapesti szobor esetében túllépnek a névmegörökítés emlékkönyv-emléklap formáján. A szobrot nem szögekkel, hanem különböző méretű bronzlapocskákkal fedik be, amelyen feltüntetik az adakozó nevét, s az emléklapon jelezve van, hogy a szobor melyik pontján helyezkedik el az adakozó lapocskája. így a „jövőnek, unokáinknak szóló üzenet" a köz-(publikus) szférából teljes terjedelmében átmehet a magán-(privát) szférába. Nemcsak a szobor egésze fogja hirdetni a késő korok számára a nagy idők emlékét és a társadalomnak abban való aktivitását, hanem a lemezfelirat s a pontos leírású emléklap egyénenként hirdetheti az „én is ott voltam, én is tettem valamit" momentumot. Nyilvánvaló, hogy a szoboralkotásnak nemcsak a jövőre, hanem a jelenre vonatkozóan is van „üzenete", a háborús propagandának nyilvánvaló eszköze ez. Tehát el kell érni, hogy az adakozók ne csupán a messzi jövőben, hanem a jelenben is kifejezhessék a háborúval való azonosulásukat, az erőfeszítésekhez való hozzájárulásukat. A háború kitörésének pillanatától kezdve megjelennek a „piacon" olyan emléktárgyak, amelyek ezt a magatartást sugall-