Kultuszok és kultuszhelyek - Budapesti Negyed 3. (1994. tavasz)
MÁRTÍRIUM - MIHANCSIK ZSÓFIA interjúi Nagy Imre temetése és az 56-os emlékmű születése RAJK LÁSZLÓVAL és J0VÁN0VICS GYÖRGGYEL
dődik ezekkel a durva kövekkel, melyek egyszerre jelentik a börtönt, a templomot, a ravatalozóhelyet, a halotti várost. Fölötte lebeg, a semmiben, valami irreális, könnyű túlvilágban, sok-sok tonnából egy fehér szarkofág. Ez a Hősök terén épült ravatal megörökítése. Azt ugyanis lebontottuk, hiszen csak egy alkalomra szóló, városi vagy színpadi műalkotásként csinálta meg zseniálisan Rajk László és Bachmann Gábor. Meg kellett tehát formázni örök érvényű szobrászi anyagba, kőbe. Egyébként a koporsó és a ház azonos ősi, archetipikus forma. A kőszarkofágok teteje pontosan ugyanaz a nyeregforma, mint a háztető. Az ember háza életében és halálában már az ősi művészetben egyforma volt. Tehát miután az ember belenézett a fekete gödörbe, elindul, megy negyven métert és alámegy a halottaknak. Belép a Nekropoliszba. Ez se szórakozás! Lelkierő kell hozzá, mint rátenni a koszorút a Nyitott Sírra. El kell tehát haladnom a a szimbolikus halott alatt, és akkor jön egy kísérteties, fantasztikus hanghatás: megyünk a két pülonkő között, és a lépteink zaja hirtelen olyan kísértetiesen hangzik fel, mint amiről annyit beszéltek a túlélők. A hajnali kopogás, amikor arra ébredtek a börtönben, hogy üvöltve vagy csendesen, a forradalmat éltetve vagy némán elindult valaki - egy közülük - az akasztófa alá. Ezeket az elbeszéléseket soha nem tudtam elfelejteni, muszáj volt megjelenítenem ezt a folyosót: ha belép, félelmetesen hangzanak fel a saját léptei, de ez csak négy lépés, és ezt követően úgy van komponálva a kövek tömegének eloszlása, hogy az olyan akusztikát hozzon létre, ahol a léptek hangjai csaknem egy oktávval emelkednek meg. Közeledünk Angyal István kövéhez. Kiérünk a kővárosból a természetbe, a fejünk fölött lebegő, nyomasztó túlvilágból is, fűbe lépünk, felettünk az ég, és a lépteink hangja feloldódik a természetben. Már csak a szimbolikus, ősi művészi jelként ábrázolt túlvilág-halál jelenik meg az Angyal István kövébe bevésett vakablak formájában. A halálnak nagyon kifejező formai szimbóluma ez, a semmiben lévő űr, amely nem fájdalmas, hisz minden ember meghal. Ez az az egy méterszer ötven centis nyílás egyébként már hetven-nyolcvan méterről is látszik. Óriásinak tűnik messziről - noha csak egy méteres -, mert nem lehet tudni, hogy a tér mekkora, hisz annyi anamorfikus formai eszköz van bevetve benne azért, hogy a lelkünkkel és a testünkkel átéljük az idő és a halál viadalát. Ez a képzőművészet egyik tudása a halálról, hogy formákkal tud időt és halált kifejezni. Az egész kompozíció tulajdonképpen erre a nagy rusztikus kőre van felépítve, arra, hogy én teljesítem Angyal István kívánságát, amely úgy szólt:
