Kultuszok és kultuszhelyek - Budapesti Negyed 3. (1994. tavasz)

MÁRTÍRIUM - MIHANCSIK ZSÓFIA interjúi Nagy Imre temetése és az 56-os emlékmű születése RAJK LÁSZLÓVAL és J0VÁN0VICS GYÖRGGYEL

tak persze pályázók, akik azt alkalmaztak, de a meghívott huszonnégy ember nagy része a magyar képzőművészeti avantgárdot képviselte. Az aztán más kérdés, hogy nekem tényleg hihetetlen küzdelem volt míg rájöttem, hogy lehet avantgárd emlékművet csinálni. Ez valóban nem az, amit eddig a szocialista realizmus vagy egy lopott modernizmus keveréknyelvén a Varga Imre-i kádárista, populáris szobrászat nyújtott - ami egyszerűen giccs. Mást a képzőművészeti kultúrán nem nevelkedett, vizuális tudatlanságban tartott közönség nehezen tud megérteni. Lyka Károly maga úgy írta le Budapestet és a magyar szobrászatot, hogy Budapest a rossz szobrok városa. És az avantgárd, amióta létezik, mindig be volt tiltva, tehát nem is volt módja köztérre szobrokat csinálni. Ertem, hogy erkölcsi fenntartásai voltak azzal kapcsolatban, hogy egy olyan rendszernek kellene köztéri szobrot csinálnia, amellyel az első pillanattól és folyamatosan nem értegyet. De nem értem, miért tételezte fel vagy miért gondolta mércének saját maga számára, hogy egy köztéri szobornak a közízlést kell kiszolgálnia? Mert egy olyan szobornak, gondoltam én, amelyik erre nincs figyelemmel, nincs esélye, hogy nyerjen. És mert nem érdekelt a köztér. Mert a köztérre csak olyan megbízások vannak, amelyek ellen én ma is harcolok, hisz ostoba, feudális felfogást tükröznek: van egy politikus, aki megnyer vagy elveszít egy csatát, fölakasztják vagy elesik, kikiáltja a szabadságot vagy a rabságot, és megkérik a szobrászt, hogy ezt örökítse meg. A szobrászatnak nem ez a feladata. Ez egy tévedés! Donatello óta ezt nem lehet jól csinálni. Valamikor a XV. században a forma még igaz nyelven el tudta mondani, hogy egy condottiere belovagol egy városba, mert a lóról és a lovon ülő páncélos figuráról akkor még volt el nem csépelt mondanivalója. Azóta minden lovasszobor szinte csak ismétlés. Ám a politikai megrendelés élt, mert az uralkodó nem tudta elképzelni másként saját maga megörökítését, csak lovasszobor formájában. Az írók már az Ulyssest írták, Picassóék a kubista szobrokat színezték, de a lehetőségeket továbbra sem a szobrászat formanyelve határozta meg, hanem a politikusok és a társadalmi közízlés. Ugyanígy volt a Kádár-rendszerben. A pályázatok olyasmire szóltak, amiben mi eleve nem vehettünk részt, mert ugye azt mondták: Lenin, Kun Béla. Még ha zseniális Kun Béla szobrot tudnék is csinálni, az undortól nem veszek részt ilyen pályázaton.