Kultuszok és kultuszhelyek - Budapesti Negyed 3. (1994. tavasz)
A KOLLEKTIVIZMUS BŰVKÖRÉBEN - BALÁZS MAGDOLNA Az Ifipark
adásul a már kissé botrányosabb időkben maga mellé gyűjtött néhány priuszos nehézfiút, akik segítettek neki a verekedéses ügyek elsimításában, a rend megőrzésében. Rajnáknak persze nemcsak rendfenntartó feladata volt, hanem majdnem mindenre kiterjedő hatalma. O és Bergendy hallgatta meg például az új együtteseket (Rajnák a szólóénekeseket, Bergendy a zenekarokat), s döntött arról, hogy bemutatkozhatnak-e a parkban vagy sem. A szakmai színvonalra vagy a „bonyolult kiválasztási szempontrendszerre" jellemző volt, hogy az egyik meghallgatás eredményeként Rajnák nem engedte Kalmár Magdát, Kossuth-díjas operaénekesünket a nyilvánosság elé. De Rajnák a zenészeket is hazaküldte például, ha nem volt megfelelő az öltözékük. Ő döntött a programról, meg a zsíroskenyér és a sör áráról, ami később mellékesen - a veszte lett. 1961. augusztus 20-tól 1974 februárjáig volt a park igazgatója, amikor is ellene és közvetlen munkatársai ellen csalás alapos gyanúja miatt bírósági eljárás indult, s Rajnákot végül is hat-évi szabadságvesztésre ítélték. Bentlévők és kintmar adottak De térjünk vissza a park történetéhez, a kirekesztettek és az önmagukat kirekesztők csoportjának megszerveződéséhez. A park ugyanis ekkor és ezzel kezdett kultuszhellyé válni. Akkor, amikor volt a városban olyan nyilvános hely, ahová az íratlan szabályok miatt nem mindig és nem mindenkinek lehetett bejutnia, a park megteremtette a kívülállás és a kirekesztettség kultuszát, s ez az érzés, ez az esemény sokszor legalább olyan fontos volt, mint bent lenni az arénában. Megszerveződtek a parkon kívüli helyek, persze szorosan a park vonzáskörzetében és elültetődtek a kívülállás, a kirekesztés, a kitaszítottság érzései és élményei. Ilyen hely volt a park feletti sétányon a „nagy fa" környéke, ahová a kintrekedtek vagy a bemenni sem akarók letelepedtek és hallgatták a parkból kihallatszó zenét. A „nagy fa" környékének aztán meglettek a legendás figurái, a „Nagy Kennedy", a „Kacsa", a „Szerzetes", a „Barna Lord" vagy a „Herceg", akiknek - mai szemmel nézve - nagyobb volt a füstjük, mint a lángjuk, de a korabeli sajtó mégis mint „Nagy Fa galerit" emlegette, s egy kisebb rendbontásért huligánként bélyegezte meg őket. De helyek képződtek koncertek alkalmával a Várdomb és a Duna közötti sétányon, a Lánchíd és az Erzsébet-híd között, vagy a Dunapart lépcsőin és az Erzsébet-szobor tövében is. Sőt az Erzsébet-híd alatti átjáró és az átjáró tövében kialakított gyógyvízivó előtti kis tér is alkalmanként koncert alatti helyet jelentett. Sajátosnak mondható budapesti jelenségként azonban a kintlét és a bentlét, a kívülállás és a belüllevés együtt teremtett azonosulást, identitást, még ha ellentmondásos identitást is - és kultuszhelyeket. Az Ifípark ugyanis nem az ott játszott zene, az ott rendezett programok minősége miatt vált legendássá. A korabeli programokat átböngészve ugyanis megállapítható, hogy bár a 60-as évek közepén fellépett és játszott itt a magyar élvonal - az Omega, az Illés, a Metró -, a programok meghatározóit másodvonalbeli együttesek alkották. Minden sértő szándék nélkül, tényként írjuk ezt, aminek persze megvolt a maga oka. A nagyok egy