Kultuszok és kultuszhelyek - Budapesti Negyed 3. (1994. tavasz)

A SZELLEM TEMPLOMA - SZÁSZ IMRE Ménesi út (regényrészlet)

repül a kismadár? Bécelbe-é avagy Bethsabéba? Akár Bétel, akár Bethsabé - és itt leesett Erdős hangja, köznapira, triviálisan mélyre -, a gólyáknak lófasz a seggébe." Elnézést, gondolom, a szöveget pontosan akarja, eufemizmusok nélkül. - Természetesen - mondta a lány. (...) Magyarirodalom-órán, elsőévesként, hárman voltak; Borbíró Öcsi, vitathatatlanul a legtájékozottabb közöttük, Sallai Géza, az olaszos, a vetélkedő szellemű és ő. A kollégiumi órákon nem lehetett lapítani, három-négy hetet kaptak egy dolgozat elkészítésére, Forrai olyan tanácstalanul és szorongva ment be először a magyar könyvtárba - hiába készítette fel a gólyákat Dezső a bibliográfiák és a repertoár használatára -, mint ahogy később, Borbíró Öcsi bátorító és fölényes mosolyától kísérve, először ment szobára egy kurvával a Víg utcában. A módszertani problémák az élet legnagyobb problémái, gondolta Forrai; nem elméleteket kellene tanítani, hanem azt, hogyan szedje az ember össze a bibliográfiát, hogyan kezdje el egy meztelen nővel, hogyan gondoljon végig egy bonyolult logikai sort. (...) A kevésbé szorongató kollégiumi órák. A francia Kenéz tanár úrral, aki elnézően figyelte Borbíró Öcsi és az ő evickélését a francia igeragozás szélvizeiben; a finn Hajdú Péterrel; aztán az előadásszerű órák, több évfolyamnak fizikáról Bay Zoltán beszélt, művészettörténetről Fülep Lajos, a szociológiáról Szálai Sándor, akinek gesztikuláló szenvedélye, raccsoló kiejtése és sajátos metaforái nemcsak utánzásra késztették a filoszokat, hanem komoly töprengésre is, hogy nem valami drog hatására lobog-e ennyire ez az előadói láng. Keresztury óráira nem emlékszem jól, gondolta Forrai; talán keveset is tanított; milyen jól emlékszem viszont a figyelő Keresztury kicsit félrehajtott fejére, a homlokába biccent hajra, a magyarázó Keresztury kezére, amely a magyarázat hevében összerázódó, kinyíló ujjakkal úgy gyúrta a levegőt, mint fazekas az agyagot; az esti sétákra vele a Ménesi úton, amelyek mindig érdekesek voltak, de igazán melegek soha. (...) Oly megrendíthetetlen volt a hierarchikus felfelé nézés, hogy azok a kollégisták, akik a háború miatt évet vesztvén negyvenhat őszén kerültek csak vissza, csupán formailag tartoztak az ötödévesek közé, a valóságban a tekintélyük még az ötödévesek előtt is megmaradt - bár igaz, némiképp már idegenként, a kollégiumból kinőttek légritka világában éltek. Köpeczi Béla olyan volt, mintha egy kollégiumi tanár ülne az asztalfőn, gondolta Forrai; hogyan is kerültem én magyar-angol szakos létemre Köpeczi főtanár úr asztalához, ha mégoly átmenetileg is? Megjött aztán ugyancsak ame-