Koncepció és vízió - Budapesti Negyed 2. (1993. ősz-tél)

KONCEPCIÓK - GYÖRGY PÉTER Nagy-Budapest - az elképzelések és a valóság

századelő óta többször is megfogalmazott Nagy-Budapest vízió beteljesítése, ami viszont a közigazgatásról vallott filozófiáját illeti legfeljebb csak nyomorúságos paródiája lehet annak. Az a Nagy-Budapest elképzelés ugyanis, amelyet 1902 óta különbözőjeles elmék újra és újra megfogalmaztak, legfeljebb határaiban volt azonos azzal, amely végül a valóságban létrejött. Harrer Ferenc, Bárczy István, Szendy Károly, Egyed István, Oszoly Kálmán majd Fischer József, Granasztói Pál, adandó alkalommal egy a magyar közigazgatás rossz tradícióit megújító gondolatmenet vagy kutatás keretei között keresték a megoldást Budapest és a környező városok-falvak viszonyának újrarendezésére. Gondolkozásmódjuk között hatalmas különbségek voltak, problémafelvetésük módját is befolyásolta az ország 1908 és 1945 között többször változó határa. Harrer és Bárczy nyilván másként vélekedett Nagy-Budapestről 1908-ban, mint Trianon után, ahogyan a kérdés revitalizálódásában is nagy szerepe volt a bécsi döntéseknek. Elképzeléseik tehát a változó idő alakította körülményeknek megfelelően módosultak, azaz a Nagy-Budapest vízió soha nem jelentett csupán egyetlen elképzelést. De minden egyes megvalósulatlan terv között volt egy azonosság: s ez a magyar önkormányzatiság létének tiszteletben tartása, illetve, az autonómiák fogalmának tételezése volt. A vita és tervezés lényege épp a gazdasági viszonyoknak megfelelő új közigazgatási rendszerek megtervezésében állott, amely nem törölte el a megye, a tör1. Források Budapest múltjából IV. 1945-1950, szerkesztette vényhatósági bizottság politikai és gazdasági autonómiáját, hanem nagyon is számolt azokkal. Különös iróniája, kissé talán reszelős humora a „történelemnek", hogy mindezen elképzelések - amelyek ismertetésére, és összefüggéseik elemzésére alább vállalkozom - papíron maradhattak, s nem kis részben azon okok miatt, melyeket végül az 1949-es Nagy-Budapest törvény preambulumában olvashatunk. Annak a törvénynek az indoklásában, amely nem válaszolt a mintegy ötven éve megválaszolhatatlan kérdésre, hanem úgy oldotta meg a problémát, hogy értelmetlennek tekintette a vitakérdéseket. 1949-ben már szó nem volt a magyar közigazgatás rossz, megújítandó tradícióiról, szó sem volt magáról a szó tradicionális értelmében vett közigazgatásról, az autonómia fogalma teljesen értelmetlennek bizonyult a tanácsrendszer totálisan centralizáló viszonyai között. NagyBudapest úgy valósult meg, hogy végül a létező szabályok egyike sem emlékeztetett a hajdani vitákra. Viszont bármily barbár módon, de a Rákosi rendszer mégis megoldotta azt, ami sem a Monarchia viszonyai, sem a Horthy rendszer huszonöt éve alatt nem sikerült. S ez az ellentmondás, ez a komikus ellentmondás e tanulmányegyikértelmezési horizontja. Hiszen míg a mérleg egyik oldalán a civilizált és racionális érvelés politikai okok miatt reménytelen diskurzusa áll, azaz a mindig elbukó reformjavaslatok, melyeket hol a városi, hol a vármegyei autonómia és önzés temet el, addig a másikon egy olyan megGáspár Ferenc. Budapest Főváros Levéltárának kiadványa, Budapest 1973.162.507-508. o.