Koncepció és vízió - Budapesti Negyed 2. (1993. ősz-tél)

Víziók - KARÁTSON GÁBOR VAKON, HÁZAK ELŐTT

Olyan városban szeretnék élni, amelynek lakóit ez a bűz viszont foglalkoztatni kezdené. Hogy érdekelné őket. Nappal mint tudósok kutatnák, álmukban titkos lényegének erednének a nyomába; kígyók s feketepárducok az iszapos bozótban. Félre ne értsenek, nem valami átvitt értelemben beszélek. Ez az az egészen valóságos büdösség, amelyet az orrunk - kénytelen-kelletlen - folyton szagol. Amint látni tetszik, mindez a lehető legtávolabb esik a pártpolitikától. Lehetnek köztünk különbségek ebben-abban, gazdaságot, jobb- és baloldalt, világnézetet illetőleg, de egyesít bennünket a bűz. Ahhoz mint az egy emberiség tagjainak mindannyiunknak komoly közünk van. Én az életem legboldogabb napjait töltöttem falun, és oda mindig viszszavágyom. Valójában azonban, attól tartok, városi lény vagyok, és sehogy sem akaródzik beletörődnöm, hogy általában is a városok, szülővárosunk, Budapest pedig különösképpen is most már végleg az iszonyatnak azok a helyei maradjanak, amikké lettek. A legpocsékabb helyek a világon. (Pedig nem sok esélyünk valami jobbulásra.) Azt szeretném, ha Budapest, mintegy varázsütésre, szeméttelepből a szellemi élet centrumává válnék; tengerszemmé; valamivé, ami még sohasem volt. Átlaghőmérséklete tehát, pont fordítva, mint ma, legalább néhány fokkal alacsonyabb volna a környezeténél. (Ha inkább hűvös volna itt.) Tulajdonképpen könnyű volna ezt így összehozni. Kezdenénk csak kutatni elesettségünk legmélyebb okát. Nem a régi reklámszöveget darálva újra, amely gazdasági és szociológiai szükségszerűségekkel bizonyítja, hogy sajnos mindennek pont így kell lennie, ahogy van. Közvetlenül az ellenkezőjét ennek ugyan nem tanúsíthatja a természet léte sem (vagy azé, ami még megmaradt belőle; embervoltunk, amióta csak van ilyesmi, „ember", lényege szerint valami más); mégis, a természet mint metafora igazából persze mi vagyunk a metafora arra a „valami más"-ra, olyasmire, amit ma újra meg kell értenünk, mivel a természet pusztulásával eddigi ön-értésünk is érvénytelenné vált; igazából önmagunkat kellene vizsgálnunk folyton kétségbe vonnunk oly kézenfekvőnek tekintett világi céljainkat, a feneketlenségek feneketlenségéig, s nem a természetet, amely a maga benső igazságában igazából vizsgálhatatlan; amelyet, különben is, csupán azért nevezhetünk természetnek, mivel mi valamiből valami ismeretlenül maradóból kiléptünk; az emberi lét eleve házasságtörés; mint tükörben, a természetet kutatva is mindig csak önmagunkat látjuk, önmagunk holt képét, a természetet soha, azért pusztul el éppen kutakodásaink során mint gonosz mágiában - oly jelenség ez, amelyet óvakodik a tudomány tanulmánya tárgyává tenni; mert tudomá-