Koncepció és vízió - Budapesti Negyed 2. (1993. ősz-tél)

Víziók - KARÁTSON GÁBOR VAKON, HÁZAK ELŐTT

Vakon, házak előtt KARÁTSON GÁBOR Csak ez a bűz ne volna. Főleg ami mindig zavar, az ez a förtelmes büdösség. Némelyek néha már a Rádióba is betelefonálnak; de nincs rá hivatal, utánajárni honnan is jön. Nem is árt, állítólag. Lárma és bűz - de ez egy másik történet megint: az utóbbi a (benső) figyelmetlenségből (oda nem figyelésből), az előbbi a (külső) tapintatlanságból adódik. A rossz szag, ontológiai értelemben, (épp csak egy pillanattal, de) előbb van, mint a lárma. És fordított sorrendben kellene megszűnniük. A költészet létrejönne a (külső) csöndben, és visszahatva létrehozná a (benső) figyelmet. Előbb a csönd, aztán az illat. (Persze a kettő egybe van fonódva.) Mégis, a közkeletű vélekedéssel szemben, a költészet s a művészet a külvilágé. Tájékoztatnak, nagyon is, valamiről. Nélkülük ácsorgó vakok vagyunk, vak koldusok, ellenséges házak előtt. Belül, ha volna valami, az a figyelem lehetne. De hol vagyunk mi ettől. Hol az illat, a csönd. Sehol. Csak folyton csak büdös van, és kellemetlennek már ez is épp elég kellemetlen. Önmagában már ezt sem lehetne elviselni (mert tévedés ne essék, mi ezt nem viseljük el; réges-rég belepusztultunk mi ebbe; túlszaladtunk már valami veszélyes határon; hiába, hogy „az ember többet bír, mint az állat" (hát bírnunk kellene, mi vagyunk az okai az egésznek); csak éppen nem lehetett már kibírni, mindenkiben történt már valami furcsa). De rosszabb még, amit mindenki tud: ez valamire vall. Ki tudja mi lesz még ebből. Áldott tudományos világkép, amelynek segítségével még mindig szétmázolhatók a legnyilvánvalóbb dolgok is! Mintha ez „csak valami szubjektív dolog" volna: hogy erdők-mezők illatoznak, a fönntartható fejlődés pedig ezt a pözzsbúzt bocsátja ki magából.