Koncepció és vízió - Budapesti Negyed 2. (1993. ősz-tél)

Víziók - LENGYEL PÉTER Belső európai tájon

napja beépült a jelenbe. Az állandóság rendkívül fontos, és noha a részletek megváltoztak, maga a város nem változott meg igazán. Ha az ember sokat jár Szingapúrban vagy Arábiában, akkor egyszer csak észreveszi, hogy ő európai. Holott enélkül ez talán soha életében nem tudatosodott volna benne. Ha mondjuk egy átlagos amerikai értelmiségi végigmegy a budapesti utcán, ha belép egy nagyjából a századfordulón épült házba, akkor úgy érzi, kincseket Iát. Úgy szoktak nézni azokra a házakra, amelyekre mi mint közönséges hivatalokra vagy lakóhelyekre tekintünk, mint egy gótikus templomra - ahhoz képest, amiben ők élnek. Óriási érték van abban, hogy a város ilyen régóta és ilyen folyamatossággal áll itt. Ezt az értéket az töri meg, hogy hány ostromban rombolták le, égették fel - számos pontján új városrészeket kellett felépíteni. Egyébként ha az ember az 1945-ös ostrom fényképeit, filmfelvételeit látja, az a benyomása, hogy az egész várost szétverték, elpusztították. Az adatok szerint is a lakások nagy százaléka tönkrement. De ahogy az igen szegényes lehetőségek között a maradványokból újra összetákolódott a város, meglepő módon kiderült, hogy mégis ugyanaz maradt. Nem történt meg vele az, ami mondjuk Drezdával vagy Varsóval. Folyamatos a története a millennium óta. Ezt tartom értéknek: otthonosan lehet benne élni - ha már a nagypapa is ezeken az utcákon járkált, az mégiscsak jelent valamit. Valóban így van, ha az ember idegen és ismeretlen földön jár, rádöbben saját európaiságára - velem ez az Egyesült Államokban történt meg -, és megjelenik benne egy városkép, egy hangulat, egy szellemi közeg is ennek szimbólumaként. Számomra ez a szimbolikus város Párizs volt. Ha jól értem, a maga számára ez Budapestben van meg, az európaiság letéteményese ez a város is. Persze, ennek a magyar fővárosi változata. Mindazzal kiegészítve, amit nem szeretünk benne, a mocsoktól az erőszakig és a verbális mocsokig firkálva a falon vagy szóban. Én mélységesen utálom a durvaságot. Ha egy dekányi szellem van az úgynevezett trágárságban, akkor hajlandó vagyok műalkotásnak tekinteni. Azt a válfaját utálom, amely pusztán csak gorombaság és erőszak. De a kutyaszar és a por, amelyet ebben az évben fél nyáron át nem mostak le sem a Margitszigetről, sem az utcákról, mert valószínűleg nincs rá pénz, tehát mindaz, amit nem szeretünk benne, ez ott van Párizsban és Rómában is. Ennek a városnak viszont mást jelent a folyója. Ha egy magyar, aki a Dunához szokott, Párizsba vagy Rómába utazik, azt mondja: nem értem, mit akarnak ezzel a kis csatornácskával, ami a Tiberis vagy a Szajna. Hihetetlen előnyünk, hogy egy ilyen hatalmas folyamra épült rá a város, amely kettévágja, és ezáltal metszetet mutat belőle. A parti épületsorok eszerint épültek. A Tiberis vagy a Szajna efféle látványt