Koncepció és vízió - Budapesti Negyed 2. (1993. ősz-tél)

Víziók - LENGYEL PÉTER Belső európai tájon

Mit nem csinált? A pötyizés, az pénzezés: van egy pénzdarab a földön, amit mellmagasságból el kell találni egy másik pénzdarabbal. Aki eltalálta, viszi az egészet, aki nem, azé ott marad. Vannak persze mellékszabályai is a játéknak, de a lényeg az, hogy gyűlnek a pénzek, egyre több van, lehet nyerni vele. Ötfilléresekkel játszották ezt 1950-ben. Megjelent az igazgató, ott álltunk körben - bár mondom, én csak néztem, nem játszottam. Volt bennem tíz éves koromban valami puritán vonás: hazárdjátékot én nem játszom. Golyózni is csak pénz nélkül voltam hajlandó. Mindenesetre mikor jött az igazgató úr, ráálltunk a pénzekre, hogy ne lássa őket - én is. Elég átlátszó trükk volt, ő szépen el is rugdosta a lábakat onnan, majd másnap engem állított elő az osztályban azzal, hogy dobálom az utcasarkon a forintosokat. Forintról aztán végképp nem volt szó, egy forint annyi pénz volt, amennyit életem első kereseteként szereztem: szeneslegényeknek egy délután trógeroltam, ezért járt egy teljes forint munkabér. Igen, az órarend ellenére is azt csináltunk az utcán, ami jólesett. Es mikor tágult ki ez a három vagy négy utca által határolt része a városnak? Elég tragikus volt, mert én ezt elvesztettem. Elköltöztünk Veszprémbe, a nevelőapámat, aki vegyész volt, oda nevezték ki a vegyipari egyetemre. Aztán, másfél év után, vissza. Én pedig, mert minden normális óbudai gyerek az Árpád gimnáziumba jár, a Körtérről utaztam naponta Óbudára. Azóta is örülök neki, hogy oda jártam. Harminc évvel később a lányom is - nem szóltam bele, szándékosan, a választásába - az Árpádot találta meg magának. Harminc évvel később is nagyon jó iskola volt. Ez a felnőtt szereplő, aki a Búcsúban az ötvenes évekről beszél, természetesen már reflexióval nézi mindazt, ami a korban történt. Es így persze már sokkal bonyolultabb a képlet, mintáz a primer életérzés, mely a szabadság-félelem-otthonosság hármasságában mozog egy gyerek esetében. Ebből a szemszögből mitől volt élhetetlensége ellenére is élhető az akkori város? Azt hiszem, abban az időszakban akkor lehetett a legszabadabb egy felnőtt ember, ha semmit nem akart. Tegyük fel, abban a szerencsés helyzetben volt, hogy őt nem támadták eleve a rendcsinálás őrei. Az egyetlen útja az elviselhető élet megteremtésének az volt, amit én később csináltam: leküzdöttem magam a nagykörúti villanyújság munkatársának tisztségébe és tizenhárom évig olyan munkát végeztem, amihez nyolc elemi kellett. Az megvolt. Békén is hagytak. És én nem akartam mást.