Koncepció és vízió - Budapesti Negyed 2. (1993. ősz-tél)

Víziók - SZEGŐ GYÖRGY Mi következik 2193-ig?

Szépművészeti Múzeum gyűjteményéből hatalmas anyag láthatatlan. Nem is beszélve a Technikai vagy az Építészeti Múzeumról, netán az öt helyen szétszórt Fővárosiról, amelyek mint intézmények léteznek, de megfelelő ingatlan hiányában ez amolyan pszeudo-lét. Kortárs képzőművészeti múzeum pedig csak gondolatban van. A káromkodások múzeumi gyűjteményét pedig most tudnám gyarapítani, amikor mindezt végiggondolom. Ezért inkább a Nagy László-idézet szerepeljen saját indulataim helyén: „...kicsoda állít káromkodásból katedrálist?" Az igazi nemzetpropagandát nem is ezen utóbbi szentély, hanem a számtalan századelőn-fordulón elért nagy magyar tudományos és művészeti teljesítmény méltó helyen történő bemutatása, közkinccsé válása jelentené. S nem hajléktalanok illegális szükségszállásai (mert ilyenek sincsenek kellő számban) tolakodnának a gyönyörű belvárosi indóházakba. De mutasson valaki belső Pesten (egyetemi város) 50 méteres uszodát! E töménytelen sín és a hozzájuk már nem tartozó raktárak helyén pedig elférnének az autó-ezrek is. Korzó a főutakon Ha tehát a sebesség illúziója helyett minél inkább kívül elhelyezett nagy parkolókból és zöldgyűrűből épített sáncok állítanák meg az autóforgalmat, illetve az MO-s és a Duna-parti gyorsforgalmi út nyújtana valódi gyorsaságot, mi történne a pesti nagy forgalmú utakon? Ezek részben továbbra is parkolókhoz, időszakos forgalomhoz közútként szolgálnának, másrészt új funkciót kapnának. Számos olyan nagyváros (Bécs, Barcelona) virágzik, ahol a nagyszélességű utak közepét korzó vágja ketté. A Kis- és Nagykörút tengelyében az Andrássy úttal rokon megoldást, kettős fasort képzelek el, amelynek belső árnyas sétánya azt a gyalogost szolgálja, aki nem vásárolni, kirakatokat nézni szeretne, csak haladni, promenádon sétálni, egymást köszönteni. A kirakatnézés a fogyasztói- és hiánytársadalmak találkozási vonalában kialakult szokás. Egy „vásárolni muszáj" társadalom kevésbé fordul a kereskedelmi látnivalók felé, belefáradt már a gusztálásba. A múlt század krónikása még az utcán lődörgő kisgyerek csodálatával nézi a kalmársátrak összevissza kínálatát: „Elfogódó szívvel álltunk meg egy-egy sátor előtt, melynek fekete vászon-lepedőjén fehér írásban ragyogott ez a mesés szó: «Bécsbol». Néztük, a gazdája csakugyan olyanforma közönséges ember-é, mint a más fia? El nem tudtunk telni a rendkívüli portékák bámulásával. Mennyi kalap, mennyi napernyő, sétabot, ostor! A szürke, csíkos cottonbul szabott hátulgombolós gyerek-nadrág csodálattal töltött el." (Agai Adolf: Utazás Pestről Budapestre, 1909.) Ha Európa valóban egyesül, és mi is mondjuk olyan észak-spanyol-katalán szinten élünk, mint pl. egy barcelonai, minket sem érdekel majd annyira, hogy „minden eladó". Ez természetes lesz, még ha fájó is. Bizonyos napszakokban az épületek oldalán azért lehetne utcai árusítás is, és a két járda között kerékpáros, akár lovas közlekedés. Reitter szép vizes körútjának ötletére amolyan patio-szerű, a granadai mór udvarokéhoz hasonló nyitott patak is emlékeztethetne, kicsit szélesebb, mint a '72-es müncheni olimpiai faluban a bécsi