Az Andrássy út - Budapesti Negyed 1. (1993. nyár)
A NÉVADÓ - DIÓSZEGI ISTVÁN Andrássy
A mindenkori konkrét helyzet követelményei szerint gondolkodó és cselekvő államférfi kritikája volt ez egy doktrinernek vélt politikussal szemben, egy olyan államférfié, aki a maga gyakorlatában csak a kötetlen, minden előítélettől mentes döntés létjogosultságát ismerte el. Hogy a kancellár hosszú politikai pályafutása során mindig kötetlen pályán mozgott volna, annak elemzése és eldöntése nem tartozik ide. Annyit azért meg kell jegyezni, hogy az ellenkezőre is bőven akad példa. Bismarck megjegyzése mégis instruktiv lehet a történész számára: annak a kérdésnek a megfogalmazására készteti, hogy Andrássy mennyiben volt, maradt rabja bizonyos előzetes elképzeléseknek, illetve hogy mennyiben volt meg benne a képesség arra, hogy az új helyzet követelményeihez igazodjék. A hiteles és meggyőző válaszhoz valamennyi döntését nagyítólencse alá kellene helyezni, de az is elég talán, ha Franciaországhoz fűződő viszonyát közelebbről szemügyre vesszük. Múltszázadi elődeink frankomániásak voltak, mondhatni mitikus rajongással csüngtek Franciaországon. A francia kultúra éppúgy megigézte őket, mint a Párizsból szertesugárzó szabadságeszmény, és az angol mellett a francia parlamentarizmust tekintették követendő mintának. Igaz, ezt a csodálatot III. Napóleon bonapartizmusban fogant berendezkedése némiképp megzavarta, de Franciaország valahogy mégiscsak a szabadság hazája maradt számukra. Andrássy osztozott ebben a csodálatban és rokonszenvben, és erre a személyes oka is megvolt. Mint emigránsnak, Franciaország adott neki menedéket, és a császár nemegyszer személyes jóindulatával is kitüntette. Ez a respektus készteti majd arra, hogy mint magyar miniszterelnök és a fővárosi közmunkatanács elnöke, a Champs Elysées mintájára kezdeményezze Pesten a később az ő nevét viselő Ligeti sugárút kiépítését. Francia vonzalma persze a külpolitikai tartalmat sem nélkülözte. Franciaország volt az a hatalom, amely némi biztosítékot nyújthatott a Monarchiának a veszedelmes orosz és porosz szomszédság ellen, és garantálhatta, hogy legalább ne romoljanak tovább az 1866 óta egyre kedvezőtlenebbül alakuló külső körülmények. Franciaország riválisa, a felemelkedő Poroszország, miként kortásainál, Andrássynál sem találhatott rokonszenvre. Nem, mert ellenszenves volt neki Bismarck erőszakos antiliberalizmusa, mert nem tudhatta biztosan, hogy Poroszország nem pályázik-e Német-Ausztria bekebelezésére, és mert Poroszország mögött ott állt a legveszedelmesebbnek ítélt ellenfél, a cári Oroszország. A szimpátia és az ellenszenv nem maradhatott rejtve; hamar eljött az idő, amikor színt kellett vallani. Mégpedig a politikai célszerűség szempontjából, mert az a háború, amely 1870 nyarán Franciaország és Poroszország között kirobbant, a Monarchiát közvetlenül érintette. Hogy a Monarchia milyen külpolitikát folytatott, és Andrássy milyen magatartást tanúsított, arról a magyar történetírásban mindmáig él egy avítt sztereotipia. Eszerint az 1870. július 18-án tartott közös minisztertanácson Andrássy akadályozta meg, hogy a Monarchia Franciaország oldalán
