Magyar levéltáros-életpályák a XIX-XX. században - Budapest Főváros Levéltára Közleményei (Budapest, 2004)
Horváth J. András: A fővárosi levéltár tudományos intézménnyé válásának folyamata
A fővárosi levéltár szevezeti változásai is bizonyos mértékig tükrözték ezeket a folyamatokat. Jelentősebb emberi és anyagi erőforrások biztosítása és tudományos műhely létrehozására irányuló tényleges várospolitikai szándék híján a végrehajtott módosítások tényleges oka azonban mégis inkább az elsődleges igazgatási funkciók hatékonyabbá tétele és a fővárosi, valamint az intézményi presztízs érvényesítésének szempontja volt. Nem meglepő tehát, ha a tudományos ambíciókkal fellépő főlevéltárnokok már szinte hivatalba lépésüket követően fel is hagynak a programjaik megvalósítását lehetővé tevő eredeti intézményi terveikkel. Ehelyett elfogadják az addigra már kialakult, rögzült társadalmi szereplehetőséget. A „hatékony intézmény-szervező" akadékoskodása helyett igyekeznek belesimulni a levéltáros-történész addigra már kiformálódott, s széleskörű társadalmi elfogadottságot is nyert kényelmes pozíciójába. Az agilis levéltári vezetői funkciónak a reprezentatív történészi szerepkörrel való felülírása azonban a XX. században végbemenő folyamat. Kezdetben azért még más a helyzet, s fővárosi viszonylatban is az első három főlevéltárnok részéről - mint utaltunk rá - érzékelhető bizonyos erőfeszítés a tulajdonképpeni levéltárosi szakmai tevékenység elvi igényű szervezésére, nagy átfogó szakmai programok megvalósítására. A székesfővárosi levéltár a fenti körülményeknél fogva tehát csak megszorításokkal tekinthető a fővárostörténeti kutatások műhelyének, hiszen egy-egy szakértői véleményezéstől, egy-egy alkalmi, fenntartói érdekű kutatás megvalósításától, illetve az említett kiadványok szerkesztési munkáitól eltekintve nem zajlott benne mai értelemben vett tudományos kutatói munka. A levéltár vezetője, a főlevéltáros számára a „levéltár-mítosz"-ra épülő, széleskörű társadalmi presztízs a két háború közötti időszakban felmentést adott az egyéni publikációs tevékenységen túlmutató, tudományos intézményi munkák további erőltetése alól. A szélesebb közvélemény el is fogadta ezt a szerepet, hiszen a levéltárost ekkoriban elsősorban történésznek tekintette; ám nem afféle „történésznek általában", hanem egyfajta „special-történésznek". Olyan történésznek, aki a sors kegyeltjeként, avagy kedvező szerencséjénél fogva, valahogy közelebb került a forrásokhoz, a megfellebbezhetetlen tények üdvözítő közelségébe. Ezen különleges helyzetéből adódóan lehetősége nyílik a források értelmezésére, a kutatói érdeklődés orientálására, személyes történészi ambícióinak egy-egy részterületre korlátozódó érvényesítésére. A két világháború közötti időszakban főként jogi doktorátussal rendelkező, igen jól képzett levéltárosok alkotják a levéltár munkatársainak többségét. Hivata
