Simon Katalin: A kocsmáktól a fogadókig. A vendéglátás keretei és története Óbudán 1848-ig - Várostörténeti tanulmányok 16. (Budapest, 2020)
Epilógus: a kocsmáltatás az átmeneti időszakan
EPILÓGUS: A KOCSMÁLTATÁS AZ ÁTMENETI IDŐSZAKBAN Noha az alábbi fejezet az óbudai bormérések 1848 utáni történetéről szól, úgy vélem, érdemes bemutatni, hogyan változott a kocsmáltatás szabályozása a tárgyalt időszakot követően. Az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc idején, Szemere Bertalan miniszterelnök és belügyminiszter rendeletével egyesítették Pestet, Budát és Óbudát. A szabadságharc leverését követően, a közigazgatás átalakítása során, 1849. december 19-én a pesti kerületi főispán rendeletével ismételten kimondták Óbuda mezőváros egyesítését Buda szabad királyi várossal, pontosabban szólva, az előbbi beolvasztását az utóbbiba.1 Az egyesítés felemásra sikeredett, ahogy az óbudaiak fogalmaztak később panaszaikban: a szabad királyi városi ranggal járó kötelességeket megkapták, de a jogokat nem. 1853-ban, a fogyasztási adó bevezetését követően ugyanis egy osztályba sorolták a kevésbé vagyonos óbudaiakat a budaiakkal, miközben az italmérés terén nem kapták meg a szabad királyi város polgárait megillető jogokat, sőt, az átalakítási hullám elérte az addigi rendszert is.2 AII. József korától működő, összességét tekintve sikeresnek mondható gyakorlatot, amelyben a község meghatározott éves díjért cserébe bérbe vette a bor- és kávémérési jogot (az uradalmi tulajdonú fogadókkal együtt) a koronauradalomtól, s utána maga gondoskodott annak további bérletéről, működési feltételeiről, megszüntették. A koronauradalomhoz tartozó regálék haszonbérbe adásával külön szervezet, az ún. Pachtungs Geschäfts Kanzlei foglalkozott, pontosabban árverés útján intézte annak bérbe adását. A község jogosan sérelmezte, hogy az ekkor mintegy 12 000 lelkes település anyagi helyzete a földesúri jövedelmeket bérlő magánembertől függ, többször kérték az uralkodó, Ferenc József segítségét, megértését a kérdésben (például 1857-es magyarországi látogatása alkalmával), minden alkalommal eredménytelenül.3 (Buda szabad királyi városában ugyanekkor ezzel ellentétben a polgárjoggal együtt járt a szabad italmérés joga is. Itt problémát az jelentett, hogy a polgárjogúak akár idegen bort is mérhettek, a budai bor kárára. Ezen később sem vál-1 Palugyay 1852. 144-146. p.; Vörös 1987. 128. p. 2 A fogyasztási adó (Verzehrungssteuer) bevezetése és a kocsmáltatási jog elvétele azért is érintette érzékenyen az óbudaiakat, mert a magasabb adóosztályhoz tartozó adóösszeget bortermelőként könynyebben elő tudták volna teremteni. Óbuda Tanácsa az uralkodónak, 1857.06.04. BFL V.l.b Nr. 11774. 3 A haszonbérlet nem csak az italmérést érintette. A tizedet, amit korábban egy összegben fizettek a koronauradalom képviselőinek, szintén elárverezték magánszemélyeknek. Ami a bormérést illeti: 1857- ben a kimért bor után akónként 1 forintot kellett fizetniük, fogyasztási adóval együtt 2 Ft 12 krajcárt, ami Budához képest drágává és veszteségessé tette a helyi borméréseket (amennyiben azokat szabályosan akarták üzemeltetni). Óbuda Tanácsa az uralkodónak, 1857.06.04. BFL V.l .b Nr. 11774.
