Szívós Erika: Az öröklött város. Városi tér, kultúra és emlékezet a 19-21. században - Várostörténeti Tanulmányok 14. (Budapest, 2014)
I. Az öröklött város - Terra recognita vagy terra incognita? A lakótelepek és lakóparkok legújabb magyar irodalmáról
82 Az öröklött város A szolgáltatások kínálatában ehhez képest nincs olyan jelentős különbség. A lakóparkok jellegétől függően eltérhet a lakók összetétele (nagyvárosias környezetben lévő apartmanházak esetében például magasabb a fiatal egyedülállók, zöldövezetben, illetve az agglomerációban épült kertes lakóparkok esetében a családosok aránya). A lakópark fogalma tehát, mely eredetileg fallal körülzárt, magas színvonalú épületegyüttest és elit lakóközösséget takart, Budapesten és környékén végül devalválódott, és mindenféle, több társasházat magában foglaló projekt fedőneve lett. Bizonyos kritériumok általában fontosak, ilyen például a zártság és a portaszolgálat. De még ez sincs meg mindegyiküknél szükségszerűen. Csizmady hajlik arra az álláspontra, hogy a budapesti lakóparkok jelentős része igazából a lakótelep színvonalasabb kiadása. Ezt a véleményét több dologgal is alátámasztja, egyebek közt a lakóparki lakások fizikai jellemzőinek összefoglalásával. A budapesti lakóparki lakások zöme, mint az összegzéséből kiderül, kis vagy közepes méretű (35-65 négyzetméteres); a 75-85 m2 közötti lakások egy-egy fejlesztésen belül általában alig több, mint 10%-ot tesznek ki, a 90 m2 felettiek pedig 2-3%-ot. A közepes méretkategóriában a relatíve magas szobaszámot, akárcsak egykor a lakótelepi lakások esetében, úgy oldják meg a tervezők, hogy a nem túlságosan nagy alapterületű lakásba a tágasabb nappali mellé több kis szobát szorítanak be. (Szintén a lakótelepekre emlékeztetnek a beépített, készen kapott berendezési elemek, tartozékok.) A Csizmady és munkatársai által megkérdezettek jelentős része úgy nyilatkozott, hogy nemrég vásárolt lakóparki lakása kicsinek bizonyult, és a közeljövőben költözni szándékozik (vagy költözne, ha módja volna rá). Különösen a családosok elégedetlenek az alapterülettel. Felmerül a kérdés, hogy miért vásárolják mégis az emberek tömegesen ezeket a lakásokat? Miért vesznek sokan egy vagy másfél szobás garzont, holott sejthető, hogy élethelyzetük megváltoztával ez a lakástípus nyomban szűkös lesz majd? Miért építenek a fejlesztők tömegével olyan társasházakat, amelyekben a lakások zöme 35 és 60 m2 között van, és amelyekben elvétve akad csak 80-90 m2 fölötti lakás? Miért reprodukálja piaci viszonyok között a mai építőipar azokat a lakásméreteket, amelyeket a szocializmusban központilag írtak elő, és amelyeknek a szűkösségét annyit kárhoztatták korábban? Az építtetők és a városszociológus ugyanazt a választ adják: azért, mert a budapesti (illetve Budapestre költöző) fizetőképes vásárlók zöme ezt engedheti meg magának. Csizmady azt a tanulságot vonja le, hogy a mára nagy számban megépült lakóparkok összességükben nemhogy enyhítettek, de tovább rontottak a budapesti lakásállomány összetételén, adottságain - már ami a lakások alapterületét illeti. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy mi teszi - legalábbis kezdetben - vonzóvá ezeket a túlnyomórészt előnytelen méretű lakásokat. A rendszerváltás előtt épült lakótelepi lakásokhoz képest vonzó tulajdonsága a lakóparkiaknak az, hogy a leendő tulajdonosok bizonyos mértékig beleszólhatnak otthonuk jellegének kialakításába (például burkolóanyagok, színek, olykor válaszfalak elhelyezése tekintetében). További előny természetesen, hogy a lakóparkok újonnan épültek; mind külső, mind belső megjelenésüket
