Szívós Erika: Az öröklött város. Városi tér, kultúra és emlékezet a 19-21. században - Várostörténeti Tanulmányok 14. (Budapest, 2014)
I. Az öröklött város - Terhes örökség. A történelmi lakónegyedek problémája a Kádár-korszakban a Klauzál tér és környéke példáján
50 Az öröklött város Erzsébetvárosban a tömbrehabilitáció kapcsán pontosan ilyen ötletek kovácsolód- tak az 1980-as évek második felében. A 15-ös tömb kísérleti rehabilitációjának egyik legfontosabb tanulsága az érintettek számára éppen az volt, hogy a központi költség- vetésből finanszírozva ez a fajta igényes városfelújítás rendkívül költséges, és hogy a jövőben más megoldásokban kell gondolkodni. Felmerült, hogy a későbbi rehabilitáció finanszírozása már félig piaci alapon történjen:41 a felújított tömbökben a korszerűsített lakásokat már nem utalták volna ki tanácsi bérlakásként, hanem a tanács öröklakásként értékesítette volna azokat, és nagyrészt a befolyó pénzből finanszírozták volna a soron követező tömbök rehabilitációját.42 Mire azonban ezeket az ötleteket átültették volna a gyakorlatba, lassan beköszöntött a rendszerváltás; eltérően a Ferencvárostól, ahol a korábbi évtizedekben kidolgozott rehabilitációs koncepciót 1990 után is folytatták, Erzsébetvárosban a rendszerváltás komoly törést jelentett. Összegezve az 1980-as évek erzsébetvárosi fejleményeit, látható, hogy a késői Kádár-korszak és a rendszerváltás utáni évtized között több szempontból is fokozatos az átmenet. A kerületi tanács és a - sajátos módon a tanáccsal együttműködő - helyi pártvezetés viszonylagos önállósága a lakásgazdálkodás és a városfelújítás terén, a lakásprivatizáció mint lehetőség, valamint a magánerő bevonása a rehabilitáció finanszírozásába mind olyan vonások, amelyek az 1990-es éveket előlegezik. Felvethető az a kérdés is, hogy vajon oly mértékben kudarcra volt-e ítélve a szocialista városrehabilitáció, ahogy azt a szakirodalom állítja? Száz százalékig államilag finanszírozott formában nyilván igen, ám az fentebb idézett gondolatok azt sugallják, hogy az 1980-as években, bár még mindig az államszocialista rendszer keretei között, egyre több olyan pragmatikus megoldási javaslat fogalmazódott meg, amely fokozatosan piaci alapra helyezte volna a történelmi lakónegyedek felújítását. A „mi lett volna, ha” típusú történelmi kérdésre természetesen nem egyértelmű a válasz. A pesszimistább értelmezés szerint az államszocialista korszakban végrehajtandó rehabilitáció esetében a rendszer sajátosságai eleve kizárták a magántőke (például magánbefektetők) nagyobb arányú részvételét; azt többek között a tulajdonviszonyok rendezetlensége is meggátolta.43 Ugyanakkor a rendszerváltás előtti és utáni korszakok közötti hasonlóságok érthetőbbé teszik azt, hogy bizonyos kerületekben 1990 után miért folytatódhatott a Kádár-korszakban megkezdett rehabilitáció. (Az viszont, hogy hol zajlott tovább a városfelújítás és hol szenvedett törést, már nagymértékben múlott a rendszerváltás után megalakuló új kerületi önkormányzatok politikáján, vezetőik hozzáállásán.) 41 A rendszerváltás utáni erzsébetvárosi rehabilitációs fejlemények előzményei kapcsán szintén „félpiaci mechanizmusokról” beszél CSÉFALVAY1995., valamint CSANÁDI—CSIZMADY-KŐSZEGHY- TOMAY:2006. 42 Interjú Sikonya Ferenccel, 2010. november 3. 43 CSÉFALVAY 1995. 39^10. p. Cséfalvay itt tételesen említi azokat a lehetőségeket, amelyek iránt a magánbefektetők érdeklődhettek.
