Szívós Erika: Az öröklött város. Városi tér, kultúra és emlékezet a 19-21. században - Várostörténeti Tanulmányok 14. (Budapest, 2014)
III. Várostörténeti műhelytanulmányok: módszer, oktatás, historiográfia - Erzsébetvárosi legendák. Az interjúk haszna a várostörténetben
Erzsébetvárosi legendák. Az interjúk haszna a várostörténetben 177 Módszertani problémák, műfaji dilemmák Ezen a ponton talán nem érdektelen néhány szót ejteni arról, hogy én magam milyen módszerekkel dolgoztam, illetve dolgozom, és milyen problémák merülnek fel az interjúk készítése és feldolgozása során. A Klauzál téri interjúalanyok felkutatása többféleképpen történt. A lakossági interjúk esetében igyekeztem először néhány helyben lakó kulcsembert találni, akiket vagy ismertem, vagy az ismerőseim ismerősei voltak, bízva abban, hogy ők bemutatnak majd szomszédaiknak és más helybelieknek. A továbbiakban az oral history irodalmában hólabda-módszemek nevezett technika működni látszott: az első interjúalanyok hoztak össze a házbéli ismerősökkel, ki-ki abban a bérházban, ahol saját maga is él vagy élt egykor. A szakértői interjúk esetében kevésbé volt szükség a bizalomépítésnek ezekre a technikáira, hiszen ezeket a beszélgetőpartnereket saját helyi szakmai tapasztalataikról kérdeztem. Az interjúalanyok körével, illetve magukkal az interjúkkal kapcsolatban ki kell azonban térnem számos problémára és arra, hogy ezek az interjúk milyen felkészülést igényelnek. Természetesen a várostörténeti interjúknál is megkerülhetedenek azok az elvi és forráskritikai kérdések, amelyek a történeti interjúk kapcsán általában felmerülnek. Az oral history interjúk esetében rendszeresen fogalmazódnak meg bizonyos problémák: Mire jók ezek az interjúk? Mennyire megbízhatóak? Használhatóak-e egyedüli forrásként? Az egyik lehetséges és gyakori válasz az, hogy nem, vagy csak kiegészítő forrásként, amennyiben például múltbeli eseményeket akar a történész ezek segítségével rekonstruálni.37 Az idézett kérdések és példák ugyanakkor azt mutatják, hogy amikor egy egykori lakóhelyi közösség számos tagját kérdezik ugyanazokról a dolgokról, akkor sokkal gyakoribbak az egymást megerősítő válaszok, mozzanatok. Az interjúk tehát ilyen esetben egymás kontrollforrásaiként is felfoghatók; emellett természetesen itt is fontos szerep jut a további, írott vagy képi források bevonásának. Az oral history interjúk forrásértékével kapcsolatos dilemmákra adott másik lehetséges válasz az, hogy ezeknek az interjúknak alapvetően nem az a céljuk, hogy a történész „objektív” tényeket, eseményeket rekonstruáljon általuk, hanem hogy egyének vagy közösségek „tapasztalattörténeteit”, „megéléstörténeteit” rögzítse. A megéléstörténet eleve, felvállaltan szubjektív műfaj, a történészen tehát értelmetlen számon kérni az objektivitást. Ezzel együtt mégiscsak megkerülhetetlen marad az emlékezés és az egyéni, illetve kollektív emlékezet összes problémája: a felejtés, a pontatlanság, az emlékek utólagos szelekciója és átértelmezése, az elhallgatás, az egykori érzések, gondolatok felidézésének nehézségei stb. A várostörténeti interjúk értelmezése ugyanakkora reflexivitást kíván a történésztől, mint bármilyen más oral history interjú; kérdés persze, hogy az ezzel kapcsolatos etikai dilemmákat hogy rendezi magában az interjúk készítője. (Az 37 A dilemmák megfogalmazására, az ezzel kapcsolatos szakirodalom áttekintésére ld. például GYÁNI 2000. 128-145. p.
